Kormi

A kellemes december eleji délutánon a család elhatározta, hogy kirándulnak az erdőbe. A nap alacsony, bágyadt sugarával melengette a kopasz, didergő fákat. Varjúcsapat repült el károgva a mező felé, élelem után kutatva. Az erdő szélén szártalan kankalin bújt ki a földből, de virágja fagyosan húzódott össze. A család belga juhászkutyája boldogan vetette be magát a sűrűbe. Időnként csak távoli ugatása hallatszott. A természet már megkezdte téli álmát, de bájából mit sem veszített. A friss levegő szinte hasította a torkukat, mégis nagyokat szippantottak belőle, hogy megtisztítsák tüdejüket a nagyváros szmogos szennyétől. Közben elbújt a nap, ám ez nem szegte kedvüket. A szürkéskék felhő, a lábuk alatt ropogó avar mind azt jutatta eszükbe, hogy az ember a természet gyermeke, és nem szakadhat el égtől és földtől. A szabadban a család teljes megnyugvásra talált. Néhány perc után teljesen elfelejtkeztek a hétköznapok bajairól, a feszültség lehullott róluk, szinte hallották koppanását. A két gyermek érdeklődve figyelte a körülöttük lévő zajokat. Hamarosan elérkeztek a patakhoz, lágy surrogása egybeolvadt Kormi önfeledt lefetyelésével. A kutya vígan gázolt a mederben, a hideggel mit sem törődve. Ekkor a távolban megpillantottak egy őzet. Kormi megmerevedett, majd ugrásra kész pózt vett fel. A következő pillanatban már rohant is, engedelmeskedett az ősi ösztönnek. Az ősz persze észrevette, hogy üldözőbe vették, és mentette az életét, ahogy tudta. Egy tisztás felé rohant teljes erejéből. A távolból puskaropogás hallatszott.
– Kormi gyere vissza!- kiabálta az apa kétségbeesetten, az összes gazdai tekintélyét bevetve. Ilyenkor azonban a vadászszenvedély felülmúl mindent, még a legengedelmesebb kutya sem reagál a hívó szóra.
– Kormi, ide hozzám!- próbálkozott az apa erélyesebben, ám minden eredmény nélkül. Aztán mindkét állat eltűnt a szemük elől.
– Most mi lesz?- sírtak a gyerekek. – Kormi már sosem jön hozzánk vissza?
Az apa megnyugtatta őket:
– Ne féljetek, Kormi okos kutya, visszatalál.
A puskaropogás megismétlődött, de most sokkal tovább tartott.
– Úgy látszik, vadásznak valahol – jegyezte meg az anya.
Az apának ekkor rossz sejtése támadt.
– Gyorsan keressük meg Kormit! – mondta.
Elindultak abba az irányba, ahol eltűnni látták. Egy idő után már nem tudták, pontosan merre is menjenek, csak a lábuk vitte őket, a megérzésükre hagyatkozva. Az apa hirtelen meglátott egy szőrcsomót az egyik bokor alatt.
– Te maradj itt a gyerekekkel- kérte a feleségét, – én megnézem, mi az.
A balsejtelme egyre erősebbé vált. Amikor odaért a bokorhoz, tudta, félelme beigazolódott. Ott feküdt Kormi az oldalán, élettelenül, szájából vér csorgott. A hátán jól kivehetően ott volt a lőtt seb. Az apa levette a kabátját, beleburkolta a drága kis testet, magához ölelte. Arcáról néhány könnycsepp gördült. Megroggyant léptekkel ment feleségéhez és gyerekeihez.
– Hazavisszük- mondta. – A kertünkben fogjuk eltemetni.