Kövek

Két kő feküdt, vagy ült, vagy nem tudom, de két kő volt a földön, nagyjából tíz centiméter távolságra egymástól. Ameddig a szem ellátott, még ha a kőnek nincs is szeme, nem volt senki. Sok óra elteltével még mindig ugyanott volt a két kő. Maguktól nem mozdultak volna el, és a szél sem fújt olyan erősen, hogy ezeket az említett köveket távozásra bírja.

Hírtelen, egyszer csak (váratlanul) az egyik kő arrébb sétált, nem, nem sétált arrébb. És a másik sem sétált arrébb. De hírtelen, egyszer csak (váratlanul) megjelent e helyszínen, a jelenet eddigi menetét fölrúgva, egy állat. Pontosan a két kő irányába haladva. Na, és akkor, amikor a feszültség a tető fokára hágott, a cselekmény pedig egyszerre vált rémítően izgalmassá, korhatárossá és teljes mértékben megdöbbentővé, az állat, ami talán egy szamár, lábával, lépés közben megütközött a kővel (az egyikkel), és (nagy állat kontra kicsi kő) el is gurította a követ (az egyiket). A két kő közötti távolság a többszörösére nőtt, egy kő számára (külső beavatkozás, segítség nélkül) már leküzdhetetlen távolsággá.
A másik kő, amelyiket nem lökte meg egy arra kóborló állat (talán egy szamár), az a kő továbbra is, és megkérdőjelezhetetlen módon tartotta álláspontját, és nem adott jelet arról, hogy a közeljövőben utazásra adná a fejét.

Valamivel később kiderült, hogy egy harmadik kő is a közelben leselkedik. Szándékait titkolta, talán ártóak is vannak köztük, mindenesetre nem adott túl sok okot a bizakodásra. Hanem ez a kő, jó darabig csak kivárt. Nem lépett a tettek mezejére, de puszta jelenlétével is rombolta a többi kő lelkivilágát.

Telt-múlt az idő, de monumentális megmozdulásokra nem került sor.
Végül azonban megszokták jelenlétét, és megállapították, hogy sötét üzelmeken nem töri a fejét, mert egy derék és jellemes kőről van itt szó, aki társaságukba való.
A következő nyáron már közös programokat is szerveztek.