Egyszer részt vettem egy lázadásban.
Hideg téli délután volt. A buszpályaudvarra tartottam, amikor utamba került a zebra. Nem volt ismeretlen számomra ez a gyalogátkelő, törzsvendége vagyok már évek óta. Bár rendszeres használója vagyok, még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel nyomom meg a gombot a lámpa oszlopán, és figyelem, ahogy azt villogja; VÁRJON. Nem sokat foglalkozom azzal, milyen udvariatlanul szólít fel a tétlenségre, mondhatná például, hogy KÉREM VÁRJON, vagy HA NEM ESIK NEHEZÉRE, KÉREM VÁRJON, belátom, kevés a hely erre, meg nem az az elsődleges funkciója, hogy kedveskedjen, csupán annyi, hogy úgy érezzem, nem tökfeleslegesen nyomkodok mindenféle gombokat, amik állítólag nincsenek is bekötve. És én, mint jó állampolgár, tökéletesen elégedett vagyok ezzel a helyzettel.
Egy ideje átszoktam egy másik útvonal használatához, ami talán egy kicsit rövidebb, és hamarabb odaérek a buszomhoz, úgyhogy mostanság hanyagolom ezt a zebrát, csak akkor járok arra, ha éppen nincs jobb dolgom, ráérek, vagy ha történetesen az a rövidebb út. Ez esetben is így történt. Egyszer csak ott voltam. Nemrég válthatott csak pirosra, mert mindkét oldalon kevesen álltak. Csatlakoztam hozzájuk, feszülten figyelve a szemközti oldalon a lámpát; Vált? Nem vált? Mikor vált? Egyre többen lettünk. Vegyes társaság verődött össze: különböző korú, nemű, ruhájú, hajszínű ember. Volt néhány öreg néni és bácsi, szatyrokkal megpakolva, fiatal lányok és fiúk iskolatáskákkal az én korcsoportomból, felnőtt férfiak és nők retikülökkel és aktatáskákkal, és persze a kisebb gyerekek, akik a szüleikkel vártak. Mondom, vegyes csoport. Mindenki nyakig felöltözve, sállal, sokan sapkával, kalappal és kesztyűvel, ami érthető is, hiszen ki a fene szeret fázni? Én persze hajadonfőtt és sapka nélkül voltam, nem szokásom sapkát hordani, nincs olyan sapkám, ami tetszene és meleg is lenne együtt, a kesztyűmet meg persze elhagytam valahol.
Szóval gyűltünk és várakoztunk, egyre idegesebben tekintgetve át a túloldalra. Mikor mehetünk már? Haza akarok érni!…Mindjárt megy a buszom, még két perc, és nem érem el…Na, nem vált már? … Mennyünk má! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokat lehetett sejteni az emberek arckifejezéséből. A feszültség tetőfokára hágott, de a lámpa szilárdan tartotta pozícióját, és továbbra is villogott a VÁRJON felirat. Várjak, jó, na de meddig még? Azt hiszem, sokban hozzájárult a helyzet alakulásához, hogy veszett hideg volt, mindenki fázott, és meleg helyre akart jutni. Hirtelen egy fiatal srác megindult. Át a zebrán. A piroson. Mi csak bámultunk. Átmegy? Aztán a tömeg egy emberként lódult a fiú után, át a döbbent autósok előtt. Lázadás!- gondoltam, és roppant büszke voltam, hogy én is részese vagyok. Belülről rohasztjuk a rendszert, ahogy Kurt Cobain mondaná. A kocsikban csak bámultak minket. Mi az, hogy a gyalogosok csak úgy rohangásznak az úton? Nézzétek csak! Nem gyakran láttok ilyet! Most már tudtam, hogy érezhetik magukat a forradalmárok.
Később átgondoltam a helyzetet. Ha az autókban csücsülő, fáradt sofőrök nem figyelnek fel a piroson áramló népre, és csak a lámpára figyelnek – ami, valljuk be, elég valószínűtlen, de mégis… – egyszerűen keresztülhajthattak volna rajtunk. Hát csak ennyi kell a forradalomhoz? Egy felelőtlen ember?
3 hozzászólás
Szia!
Gyalogosok között azt hiszem nincs olyan, aki ne élte volna át legalább egyszer ugyanezt. Jól megfogalmaztad. A párhuzam különösen tetszik a kétféle lázadásról, mintha valóban egy lenne. A befejező kérdésed pedig remek.
Üdv.
Szia!
Én kötekedni fogok… Na nem a mondanivaló tekintetében, inkább irodalmi szemontokból. Bemutatkozásnak ez nem túl előnyös. Azt hiszem…
Minden esetre szeretném, ha tudnád, nagyon tetszik a szöveg alapgondolata. Jól szemléltetsz, és ügyesen vonsz párhuzamot. Vannak különösen jó mondatok, de nem erről szeretnék sokat írni, mert az csak nyalizás.
A véleményem az, hogy korod ellenére (mondom ezt 20 évesen) tehetséges vagy, csak néhány alapvető dologra kell jobban figyelned.
(Nem okoskodni szeretnék… Tisztellek annyira, hogy ne tegyem ezért bocs, ha a hangvétel olyannak tűnik – élőben jobb 🙂
Talán azzal kezdem, ami (számomra) nagyon szemet szúr… Nem jó, ha a toldalékolás funkció nélkül idegen a nyelvhasználattól:
"Egy ideje átszoktam egy másik útvonal használatához" Ez szépirodalmi szövegben nem túl szép mondat. (HOZZÁszokni valamiHEZ, RÁszokni valamiRE, MEGszokni valamiT de ÁTszokni valamiHEZ nekem kicsit idegen)
A helyviszonyok terén fontos a következetesség:
"hanyagolom ezt a zebrát, csak akkor járok arra"
(EZ: közelre mutat, párja: ERRE)
Érdemes volna erősebben éreztetni az idő haladását itt:
"mindkét oldalon kevesen álltak…" "Egyre többen lettünk"
És utána egy hosszú felsorolás
Kicsit hiányzik a folyamat jelleg… Mondjuk beszúrhatnál pár cselekvő igét a képek közé. Pl: "Volt néhány öreg néni és bácsi" helyett: Érkezett néhány…
Tetszik, hogy beleírod magadat, csak hiányolom kicsit a szerepét. Mondjuk hangsúlyozhatnád, hogy más vagy, mint a tömeg, úgy, hogy nem kell olyan sapka, amit mindenkire ráerőltetnek, és/vagy zárásnál visszautalhatsz: "roppant büszke voltam, igaz sapka nélkül"
Végül, mert így is hosszú vagyok:
Szerintem "az autókban csücsülő, fáradt sofőrök" mondata nem kell.
Nem kell átgondolni a helyzetet, mert kicsit sablonossá teszi.
Jelentsd ki: Most már tudtam, hogy érezhetik magukat a forradalmárok, mi a jó forradalom receptje: Végy egy várakozó tömeget, egy kétes lámpát, álnok forgalmat, és egy türelmetlen hőst, akit épp nem gázolnak el.
Nehogy azt vedd ki, hogy így kell befejezned, csak gondolkodtam egyet, mert hatásosabb, ha nem helyezed magad kívül, ha egyszer szereplő voltál. Tágabb teret ad az értelmezésnek.
Nem voltam teljesen érthető, bocsi. Nem vagyok olyan nagyokos, mint amilyennek tűnök, csak ha valamiben fantáziát látok, akkor muszáj őszintének lennem.
Marha jó az ötlet!!!
Remélem, még találkozunk 🙂
misi
Köszönöm az építő kritikát, ezeket én észre se vettem. Igazd van sok dologban, van még hova fejlődnöm.