Le Grande Grimoire- A Sötétség Teremtményei 03

2.
Bourbonne, Franciaország

Claire a rámért csapástól jó pár métert repült hátra, majd egy fának csapódott. Mielőtt lehanyatlott volna, próbált megtámaszkodni, de a férfi előtte termett és felrántotta, majd lekevert neki egy hatalmas pofont.
-Mégis mi a fenét képzelsz?!!- üvöltött rá kikelve magából.- Miért nem használod az erődet?!
A lány mérgesen rápillantott, és Damien már vágódott is el. A férfi elmosolyodott.
-Igen! Gyűlölj, még jobban!- mondta gúnyosan. Már nem tudott mit kitalálni, hogy felébressze a lányban szunnyadó hatalmakat, és megtanítsa neki, hogy használja fel őket.- Hagyd, hogy szétáradjon benn…
Claire-nek elege lett, és régi, jól bevált módszeréhez folyamodott: ököllel orrba vágta Damien-t, de olyan pokolian sebesen, hogy be is törte. A férfi döbbenten bámulta az előtte álló, dühtől remegő vézna kis testet. Hogy lehet benne ennyi erő?- gondolkozott rajta, de a lány hátat fordított.
-Nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni! Nem ér ennyit a finom csipke és az ízletes régal – közölte mérgesen, és megindult a kastély felé.
-Hova mész?- kiáltott rá a férfi vérző orrát fogva. A lány szúrósan hátrapillantott a válla felett.
-Most már semmi közöd hozzá.
Elrohant, de aztán végül az erdő felé vette az irányt. Leszaladt egy könnycsepp az arcán, de nem a fájdalomtól, hanem a dühtől és a tehetetlenségtől. Az emlékektől. Nem is Damien-ra haragudott, hanem az egész világra. Amiért olyanná kényszerítették, amilyen… Régebben legalább nem kellett ennyire egyértelműen szembesülnie azzal, hogy mi is ő valójában. Amikor csak tudta, próbálta elrejteni, és legtöbbször sikerült is neki. Csak heves érzelmi reakciók esetén nem tudta kordában tartani a képességeit, és mivel ilyenkor irányíthatatlanná váltak, tartott is tőlük. Megállt egy félig kidőlt tuskó mellett, és mérgében elkezdte puszta ököllel püfölni.
Eszébe jutott a nagybátyja, ahogy megverte… Croisillion abbé, mikor elvitte… Grandier pére a lelencházból… Talán ő volt az első, aki ott egy kicsit kedvesebben bánt velük, de már ezt is csak gyűlölni tudta. Fel sem tűnt neki, hogy egyre hevesebben és erősebben ütlegeli a fát.
Hirtelen arcok tolultak az elméjébe. Fájdalomtól eltorzult, döbbenésbe merevedett képek… Csak játszott velük… Kihasználta őket. Még most is visszhangzott a fejében a halálsikolyuk… Egyre hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül. Lehunyta a szemét és dühösen csépelte tovább a fát, de nem segített. Úgy érezte, elérkezett az őrület határára. Még sosem kísértették azok, akiket megölt. Nem érdekelték az emlékek, nem nézett a múltba, most mégis azt érezte, hogy megfojtja, elhatalmasodik fölötte. Ennél még az őrület is hívogatóbb volt… Vajon hol van az a határ, amit ha átlép, többé nem térhet vissza? A súlyos csönd és a vibráló hangok örvényében egyre mélyebbre süllyedt… Hirtelen felüvöltve a fejéhez kapott, majd összeesett.
Damien a velőt rázó sikolyra kapta fel a fejét, aztán következett a hatalmas robbanás. Az erdő felől jött, megérezte a löketét. Aztán villant belé a felismerés, hogy Claire nem a kastélyba ment, hanem egyenesen…
-Az erdőbe…- suttogta rémülten, mikor felpattant. Ha őt most elvesztik, sokkal nehezebb lesz véghez vinni azt, amit akarnak. Ráadásul egyszer elég volt mindkettőjüknek. Elkezdett rohanni arra, amerre a lányt sejtette, érezte a szagát. Váratlanul ritkulni kezdtek a fák, amin teljesen meglepődött. Sokkal nagyobb volt a sűrű, semhogy ilyen gyorsan kiérjen belőle, aztán elétárult magyarázat. Földbegyökerezett a lába, mikor meglátta, hogy pár hektárnyi területen minden a földdel lett egyenlővé, az egész közepén egy kráterben pedig ott feküdt a lány, mozdulatlanul.
Ahogy közeledett, hallotta az ütemes, de gyenge szívdobogást és megnyugodott egy kissé, ám amit körbepillantott, ismét elfogta az aggodalom. Biztos volt benne, hogy Claire vitte véghez ezt a pusztítást, még ha nem is szándékosan. Lehet, hogy egy kicsit túllőtt a célon, mikor arra kényszerítette, hogy felébredjen. Talán még nem állt készen… Csak reménykedett abban, hogy semmi komoly baja nem esett, azonban bármivel próbálkozott, a lány nem tért magához…
Gyöngéden a karjaiba vette, és bevitte a szobájába, majd elküldetett az egyetlen emberért, akiről úgy gondolta, hogy segíthet…

A férfi már azon meglepődött, mikor meglátta a küldöncöt az ajtóban. Már akkor biztos volt benne, hogy csakis Damien keresheti, de mikor megtudta, milyen ügyben teljesen megdöbbent.
-Clarese él?- kérdezte csodálkozva küldöncöt. Az árny vállat vont. Ezt nem közölték vele, ő csak átadta az üzenetet.- Persze, persze- igazította meg a szemüvegét, és még egyszer átfutotta a levelet. Amint vissza adta a küldöncnek, a pergamen egy szempillantás alatt hamuvá lett, az árnyalak pedig eltűnt.- Damien- csóválta a fejét a férfi.- Mi a fenébe keveredtél már megint?
Összeszedett néhány fontosabb holmit, a jegyzeteit pedig a táskája mélyére süllyesztette. Még sietve vetett egy pillantást a hűtőkamrára és a pincére, aztán gondosan lezárta mindkettőt.
-Ebben a mai világban sosem lehet tudni- motyogta maga elé. Mikor már a földi maradványokat is hamisítják- gondolta, és megeresztett egy félmosolyt. Ahogy jött fel a lépcsőn, egy nő alakja magasodott előtte. Sötét haja fel volt tűzve, sűrű loknijai a vállára omlottak két oldalt; fekete szemeiben nem bujkált fény… A férfi el is felejtkezett róla. Elég gyakran…
-Le… maire- formálták a nő ajkai a hangokat, ahogy megkapaszkodott az ajtófélfában.
-Semmi baj, Poupée- simogatta meg a fejét a doki.- El kell mennem- mondta. A nő bólintott.- Addig aludj…- suttogta a fülébe, és kivette a fésűt a hajából. A nő lehunyta a szemét, teste máris elnehezülve dőlt a férfinak. Lemaire az ölébe vette, és bevitte a kedvenc karosszékébe. Olyan gyönyörűnek tűnt, ahogy az ezüstös holdfény körbe táncolta törékeny testét… Ilyenkor könnyen elfelejtette, milyen is valójában. De ez most nem számított. Kisétált a sötét folyosóra, és megállt a végében. Egyetlen kulcsra zárt ajtó rejtőzött előtte, amibe azonban furcsa jeleket véstek, és a közepébe egyetlen betűt: D. Lemaire megvágta a tenyerét, és az ajtóra illesztette. A vére gyorsan szaladt körbe, és töltötte fel az egymásba fonódó rúnákat, majd mikor elérte a középén lévő kezdőbetűt, vörösen izzani kezdett. Miután elmormolt pár szót, egy négyágú kulcsot illesztett a zárba. Háromszor forgatta el balra, egyszer jobbra, majd ismét balra, végül elmosolyodott, mikor az ajtó feltárult.
-Jól emlékeztem- suttogta elégedetten, és belépett a fényes átjáróba.

Damien kopogást hallott, ő maga ment ajtót nyitni. Nem lepődött meg, mikor megpillantotta a hullámos, hátraomló aranyszőke hajat. Lemaire feljebb tolta a kalapot a szeméből.
-Rég találkoztunk…
-Oui – suttogta a másik, majd kitárta a nehéz ajtószárnyakat.- Nem gondoltam, hogy ezt fogod használni- mosolyodott el Damien, mire a férfi megölelte.
-Hmm. Azt mondtad, fontos…
Damien bólintott, majd átvezette Lemaire-t a lány szobájába. Le volt függönyözve, ezért a dokit csak később érte a meglepetés. Kikerekedett szemekkel, csodálkozva bámulta a lányt, le kellett ülnie. Kiverte a víz, és mielőtt bármit is szólt volna, nyelt egyet, de még mindig képtelen volt megformálni a szavakat.
-Ez… Clarese?- kérdezte a lány felé intve a fejével.
-Nem- felelte Damien, és leült az ágyra a lány mellé. Gyöngéden végigsimított az arcán.- Nem tudom…- folytatta elbizonytalanodva.- De hasonlóság megdöbbentő… Még a neve is- tette hozzá.
-A neve?
-Claire de la Fontaine.
Ahogy kiejtette, Lemaire azt hitte, leesik a székről, és kezdett még jobban megijedni. Félve pillantott Damien-ra.
-Csak nem gondolod, hogy mi…
-Tényleg nem tudom- rázta meg a fejét a másik.- De a képességei megvannak. Talán még a jelleme is- eresztett meg egy félmosolyt.
-Mi történt vele?- kérdezte Lemaire kíváncsian, mielőtt megvizsgálta volna.
-Háááát… Az elején még bírta, az utóbbi hetekben kezdett egyre idegesebb lenni, aztán elfogyott a türelme… Nagyon mérges lett. Egy kicsit komolyabb voltam, mindenáron fel akartam ébreszteni- hadarta. A másik kérdő tekintettel pillantott rá, ezért jobbnak látta megmagyarázni.- Nincs tisztában a képességeivel, nem is tudja használni őket. Véletlenszerűek a kitörései. Meg akartam mutatni neki, hogyan tudja kezelni őket…- nézett a másikra ártatlanul, ám Lemaire arcán sötét árny suhant át egy pillanatra.
-El tudom képzelni a módszereidet…- mondta szemrehányóan, és elfordította Claire arcát. Feldagadt, ahol Damien megütötte tegnap.- Túlhajtottad, mi?- A srác bólogatott.- Gondolom, nem örült neki…
-Betörte az orromat…
-Megérdemelted. Neked különben sem árt… Már nem is látszik- tette hozzá, mikor elkapva az arcát megszorongatta.
-Aúú!- Damien elhúzta a fejét.- Attól még fáj.- Lemaire közelebb hajolt hozzá, az arcuk majdnem összeért. Régen nem tudta volna türtőztetni magát… Végül nem tett semmit, csak végigsimított rajta, és Claire felé fordult.
-Neki is- bökött a lány felé Lemaire, majd felsóhajtva kinézett az ablakon. Az erdő látványa mindig megnyugtatta, valahányszor erre járt. Szerette ezt a kis eldugott sűrűt, még ha meg is voltak a maga titkai… Ahogy pásztázta a szemével, az megakadt egy irtáson, aztán megvonta a vállát. Damien-nak biztos oka volt rá, hogy kivágatta a fákat. Haladt volna tovább, mikor beléhasított a felismerés. Remegve fordult hátra.
-Damien…- nézett halálra váltan a srác mélyzöld szemeibe.- Ugye ezt nem ő csinálta??
-De. Tartok tőle, hogy igen…
-Azonnal menj ki!- parancsolt rá a doki, és behúzta a függönyöket.- Ne engedj be senkit, és te se gyere be, amíg nem szólok, bármit hallasz is. Nem tudom, mikre képes, de most azonnal vissza kell hoznunk, különben belehalhat. És akkor tényleg vége…
Damien nyelt egyet. Nem volt biztos abban, hogy helyes volt, amit művelt a lánnyal, de már nem tehetett semmit. Sejtette, mire készül Lemaire, és ő abban tényleg nem tudott segíteni. Lemondóan bólintott, majd bezárta maga mögött a nehéz ajtószárnyakat. Ahogy nekidőlt, hagyta, hogy a teste lecsusszanjon a földre. Képtelen volt… Már túl gyenge hozzá…
Lemaire felsóhajtott, és az ágy mellé sétált. A táskájából kivett néhány árvalányhajból fonott láncot, és szorosan kikötözte a lányt. Szétnyitotta rajta a ruhát, hogy hozzáférhessen a bőréhez. A négy sarokban meggyújtott két fehér és két fekete gyertyát, középen pedig egy vöröset, aztán megvágta a tenyerét… A vérrel egy pentagramot rajzolt az ágy köré, majd Claire homlokára, végül a saját kezébe. Egy kis tálkába felfogott belőle, és beleállította a vaskos, vörös gyertyát. Mikor visszament, végigsimított a lány arcán.
-Adjatok erőt…- suttogta, aztán Claire mellkasára illesztette véres tenyerét, majd miközben kántálni kezdett, a másikat pedig a homlokára, hogy a két szimbólum összeolvadhasson. Amint megtörtént, mindhárom pentagram izzani kezdett, betöltve mindent. Előbb vörösen, majd egyre sötétültek, amíg az egész szoba sűrű, fekete ködbe nem borult. Lemaire nem bírta tovább, ájultan borult a lány testére.

folyt. köv.