Lelkek terhe

Lajos Sándor
Lelkek terhe

Sötét, borongós hajnalra ébredt az erdő. A harmatcseppet a legmagasabb fűszálon, a fák közül beszűrődő erőtlen napsugár tette ezerszínűvé, csillogóvá. A felhők börtönében, mint rácsok között koromvilágban világító szempár, elő előbukkant az életet, a nappalt jelentő fény.
Az erdő, mely előző nap burjánzott az élettől, ahol viháncoltak a rókakölykök és minden kis élőlény a fák s bokrok sűrűjében. Madárvilág csivitelése töltötte be a lombkoronák világának, az ég felhőtlen, egyenletes kékjének szótlan, csendes nyugalmát, hol a földi állatok zaja csak elhaló foszlányként jelzi, hogy lent is van élet.
Ma mintha hangtalan, nesztelen, settenkedő fekete vész vágta volna el ezernyi élet fonalát egy határozott hirtelen mozdulattal. Égszakadás, mennydörgés, villámlás, mely megtörte eme fenséges békének szentségét. Először megtörte, majd véget vetett neki.
Erőtől duzzadó, izmokkal tarkított testű, büszke szarvasbika, most remeg és fél, hisz a természettel szemben ereje mit sem ér. Az izmok, melyek lábán, hátán húzódnak összerándulnak és megszilárdulnak. Tétovák és reményvesztettek. Mintha minden kis állat lelke egy egy lenne ezek közül és ezen a hatalmas testen gyűltek volna össze, és fájdalmuk, keservük együtt sújtana pengeéles pallosként az állatra. Összecsuklik, s az egykor méltóságteljes, az élet hevéről izzó szempár üressé lesz, egykori lénye semmivé válik. Először szügye éri a mocskos, fortyogó sártengert, elmerül, egybeolvad vele. Majd feje siklik végig a talajon nyaka elernyed, közben egyre mélyebbre szánt állkapcsa, ahogy halad előre. Fara tompa puffanása hullámként hasít végig a sártengeren, felkavarja azt, majd lassan elcsitul, lenyugszik. Majd mikor az első harmatcsepp fényt és életet nyer, amint az megcsillan a bika szemében, annak fénye kihuny, végképp kialszik.