Liz Reed és a Kékköpenyes 01

Sok-sok szeretettel egy bájos teremtésnek, Liz Reed-nek!

Lefekvéshez készülődött, már pizsamában volt. Bebújt az ágyba és magára húzta vörös színű takaróját. Zöld szemeivel a plafont nézte; az utcai lámpa fénye a redőny rései között beszökött a szobába és halvány csíkokat vetített a mennyezetre. Néha eltűnt vagy más alakot vett fel, ahogy az ablak előtti fenyőfa ágait a szél fújta, ezzel eltakarva a lámpát.
A házban már csend volt, a testvérei is aludtak, ami ritka ebben az időpontban, hiszen öccse egy neveletlen kis rosszcsont és ilyenkor még javában kiabálni szokott, felverve még a szomszédokat is. De most aludt. Csak Eszter nem.
Egy novellán járt az esze. Az alapötlet ma délelőtt jutott eszébe, amikor földrajz órán ült, és hazafelé a buszon már összeállt a történet nagy része, de még hiányzott valami. Valami, amivel hihetővé teheti, amitől…
Koppanás.
Egy alig hallható nyögés.
Eszter felült az ágyban. Az asztalon lévő kislámpa felé nyúlt és felkapcsolta. Az ablak felé fordult, hiszen onnan jött a hang. Nem hitt a szemének. A párkányon egy lény állt. Meredten nézett a lányra. Apró volt, nagyon apró, húsz centiméternél nem lehetett nagyobb. Kis csizmát viselt, testére kék köpeny volt terítve, amelyen apró sárga pontok voltak – csillagok. Fején egy pöttömnyi kalap volt, az is kékszínű és azon a Hold kifli alakú formája.
Arca sötét volt, termetéhez képest aránytalanul nagy orra és szemei voltak. Mozdulatlanul állt. Eszter megdörzsölte szemeit.
Még mindig ott állt.
Háta mögül előhúzott egy hárfát és játszani kezdett rajta. Eszter nem tudta, hogy milyennek kéne lennie valójában egy játéknak, de amit hallott, attól megbolondult.
– Inkább hagyd abba… – suttogta, mire a kis lény szemei kikerekedtek.
– Te látsz engem? – kérdezte a jövevény. – Én azt hittem, csak hallottál és erre fordultál, de nem tudtam, hogy látsz is! – mondta halkan, de a hangja sipítás szerű volt.
– Persze – suttogta Eszter hitetlenül. Abszurdnak tekintette az egészet. Biztos csak álmodja, álomban pedig nagyon sok furcsaság történik és minden lehetséges… – Ki vagy te? – kérdezte.
A lény eltolta magától a hárfát és járkálni kezdett a párkányon; ide-oda, vissza, megint vissza. Megállt. Mormolni kezdett, de érteni lehetett: – Ez egy emberi lény. Valamit elrontottam, ezek – itt Eszterre nézett megvetően – nem láthatnak engem. – Kezét hátrakulcsolta. Megint sétálni kezdett.
– Süket vagy? – kérdezte a lány.
– Nem vagyok süket! – sipította. – Kékköpenyes a nevem, és manó vagyok. De te nem láthatsz engem, szóval magyarázd meg, hogy miféle lény vagy! Mert engem az emberek nem láthatnak! Világos? És azért jöttem, hogy elaltassalak, mert én egy álommanó vagyok, csak… – Lenézett a földre. Tanakodott valamin és morgott.
– Csak? – kérdezte kíváncsian Eszter.
– Csak… Én még kezdő vagyok… Ez az első bevetésem… És több nem is lesz, mert… Ó… – Letérdelt és kiabálni kezdett. Káromkodott és szitkozódott. Nagy nehezen abbahagyta, Eszter arra várt, hogy szülei berontsanak a szobába, hogy mégis mi folyik idebent, de nem jött senki. Továbbra is csend volt, leszámítva az álommanót…
– Miért? – kérdezte ismét a lány.
– Mert elrontottam. És ki fognak rúgni az Álommanó Birodalmi Segélynyújtó Szervezettől… – Felállt. A lányra nézett szomorúan. – Nem szabad megtudniuk, hogy láttál engem! Értetted?
– Persze! – Felelte a lány és mosolygott. – Szóval azért küldtek ide, mert nem bírtam elaludni, és neked ebben segíteni kellett volna… Jól mondom?
– Igen. Okos lány vagy. Mi a neved? – A manó egy csapásra jókedvű lett. Mintha semmi sem történt volna az előbbi percekben.
– Eszter vagyok… De van művésznevem is, Liz Reed.
– Művészkedsz? – kérdezte a manó. Leugrott a párkányról az ablak alatt elhelyezett kis asztalra és onnan a szőnyegre. Odasétált az ágyhoz, belekapaszkodott a takaróba és felmászott rajta.
– Valami olyasmi… Írok. És épp emiatt küldtek ide téged ma este. Mert nem… – A lány összeráncolta szemöldökét és értetlenül nézett. – Mi… – kezdte el, de nem bírta folytatni. A manó ott állt a lábán és egyenesen egymás szemébe néztek. Eszter furcsa bizsergést érzett a fejében. Pár másodperc alatt, mintha bejárta volna a világot; a kontinenseket, az óceánokat, az eget, a fényföldet, az űrt, majd visszatért a szobába és még mindig a manó szemébe nézett. Megrázta a fejét és pislogott. – Mi volt ez? – kérdezte.
– Csak segítettem a problémádon – közölte diplomatikusan a lény. – Valami árad belőled, te emberi lény, valamilyen erő és ez… – A lány a párnára hajtotta a fejét és úgy nézte továbbra is Kékköpenyest, aki közelebb lépett az arcához. Behunyta a szemét és egy mély levegőt vett.
Kifújt és kinyitotta a szemeit. – Te egy csoda vagy – mondta. Eszter mosolyogni kezdett és észrevétlenül elnyomta az álom.
Kékköpenyes visszabukdácsolt a párkányra, felemelte hárfáját és távozott.

A lány pedig csodás álmot látott: Sohaországban volt, egy gyönyörű birodalomban, mesebeli lények között, ahol ő volt a hercegnő és szerelmével együtt éltek az Emlékek Kastélyában.