Tejecske. Utolsó cseppje még megcsillan a bajszom végén! Vörösen tűz át a nap a vastag porfüggönyön. Szeretem!
Kezét a fejemen nyugtatja. Kitekeredem, és pofám a markába nyomom. Megvakarja – dorombolok.
Megnyikordul a fejünk felett egy gerenda. Csak pár perce lehet hátra!
„Mennünk kell” – nyávogom.
Kisiklok a keze alól, idegesen futkározok fel, s alá a romok között.
– Hagyd – mondja. – Megérdemlem.
A szakállába ragadt lekvárdarabok úgy világítanak fehér arcán, mint piszkos hóban az élénkvörös vér.
„De a tej…”
– Hagyj csak…
Még egy robaj, és megindul a mennyezet! Ostoba öreg!
Nem tud felkelni. Alászorult, egy régi fotel alá, ami felső szintről zuhant rá, épp az imént.
Újabb, és újabb bútordarabok érkeznek. Akár egy végkiárusítás: aki kapja, marja!
Jobbról egy fürdőkád robban a mi szintünk parkettájába; majdnem végső búcsúra kényszerítve evilági valómtól. Megiramodok a kijárat felé!
– Ne menj el – szól utánam.
Szabad kezével a mellé esett szelet kenyér után nyúl, és rimánkodó tekintettel nyújtja felém. Por és törmelék szennyezi az ízes felét.
– Nem halhatok meg így! Valakinek el kell mondanom, miért történt mindez!
Mennék. Meglötyögteti a majdnem üres tejesdobozt.
Arról beszél, hogy egész életében, folyton-folyvást csak hazudott. Kezdte egy kisebbel, aztán, hogy fenntarthassa a kisebbek igazságtartalmának látszatát, folytatta – egyre nagyobbakkal, s nagyobbakkal.
Hatalmas, kikezdhetetlen monstrumot kreált maga köré az elmúlt negyven esztendőben, az ámítás és kétszínűség építőkockáiból. Pillérei a hamis alibik; munkahelyi értekezletek, kártyapartik az „öregekkel”… ebből hozta össze ezt az épületet is, mely most – egyik pillanatról a másikra – a nyakába omlik.
– Hajolj közelebb – suttogja. Vér buggyan a szája bal szegletében. A kenyér mellette hever, lekváros felével a föld felé.
Odaszaladok, és az arcának nyomom az arcom. Tejecske!
Beszél a megféltettebb titkáról. Nagyon fontos, de csak a tejre tudok gondolni.
Tűz lobban az egyik függöny sarkán. Penge csillan az öreg kezében! Valami a hátamba hasít! Fáj.
Ez már sok nekem!
Rémülten eliszkolok…
Tűzoltóautók szirénái festik kékre a házak falát.
—– —– —–
Hazaértem. Miska sehol.
Átvonszolom magam a nappalin, és felugrok a halvány drapp fotelbe.
Megtisztogatom a bundám, amennyire tudom, de a vérnek csak egy részét távolíthatom el. Nyúlós, ragacsos masszává olvadt a hosszú szőrrel!
Be, a zuhany alá! Általános tévhit, hogy mi, macskák, nem szeretjük a vízközelt. Összegömbölyödöm a tálcán, és várom, hogy Miska megérkezzen. Szárazon.
Elmúlik éjfél, mire hazaér. Kétszer ejti le a kulcsát az előszobában, s minden elképzelhető dolgot felrúg, ami az útjába kerül. Hatalmas ember! Van vagy másfél mázsa!
Az ernyő kampója élesen koppan a nedves járólapon.
Nem dühös, egyszerűen csak, ennyire szerencsétlen.
– Mara – szólongat a sötétben.
Egy hang nem jön ki a torkomon. Csak kucorgok a tus alatt.
—– —– —–
Fénycsík fekszik el, a konyhától a fürdő ajtajáig. Vajas kenyeret ken, s feltesz egy teát hozzá.
Megcsapja orrom a csipkebogyó jellegzetes szaga. Nincs is itthon csipkebogyó tea! A lekvárnak ilyen az illata.
Valami kóbor emlék penget meg ismeretlen húrokat tudatomban (micsoda gonosz ember!), de az éjszakai neszek hamar elnyomják az idegesítő ding-dinget.
Hallom a padlóra hullani kabátjáról az utolsó cseppeket. Csurom víz lehet minden!
Jellemző rá! Csak hazajön, s nyomban hozzálát a az ügyes-bajos dolgaihoz – bakancsban, kabátban! Csoda, hogy a televíziót még nem kapcsolta be!
Megeszi a kenyeret – lassan elillan a vaj és a csipkebogyó illata. Hangosan huppan a kabát a földön.
Lehunyom a szemem, s álomba dorombolom magam.
—– —– —–
– Hát itt vagy?
Fény. Vakítóan éles. Fel akar emelni, de a vér odatapadt a tálcához. Iszonyatosan nyúzza a bundám!
– Elég ramatyul festesz…
„Vizet!”
Megnyitja a csapot, megsimogatja a fejem, és kimegy a szobába. Kicsivel később visszalép, és leoltja a villanyt.
Kicsit erőre kapok. Magam mögött hagyom macskagúnyám.
—– —– —–
Ledörzsölöm a testemre ragadt szőrt. Egy fültisztítóval kipucolom a sebeimet.
Micsoda éjszaka!
Köntösbe bújok, s turbánként a fejem köré tekerem a törölközőm. Miska a kanapén ül. Akár a hegyekből aláomlott kő! Bámulja a tévét.
– Úristen, veled meg mi történt – néz végig rajtam. – Mint, akit maga alá temetett egy lavina!
– Hasonló – mondom mogorván. – Csak gyakoroltam kicsit.
– Ostoba mágusok, sosem érik be egy egyszerűbb kalanddal… – mondja. Lekapcsolja a televíziót, és tüntetőleg befelé fordul.
—– —– —–
Beáll a csend. Na, meg a sötétség. Egy idő után felkel, és kicsoszog a konyhába.
– És? Mi volt? – kérdi kintről.
– Egy embert maga alá temettek a hazugságai – válaszolom. – A Semmelweis utcában.
– Szörnyű volt a tette?
– A maga módján, az.
– A maga módján?
– Az ő szemével, minden bizonnyal. Egészen megfeledkezett arról, hogy rajta, és e problémán kívül, más is van még a világon…
Kattan a mikró. Kinyitja az ajtót, mire meglegyint a meleg tej édes illata.
9 hozzászólás
Jó írás, nagyon lebilincselő. Néhány kisebb bajom volt csak vele:
elütés: “Beszél a megféltettebb titkáról”
homályos pont: Miért szúrja meg a hapsi? Miért nem változik át rögvest, mikor hazaér?
Látom, ABC-s. Jó esélyeid vannak vele! :)))
Kedves Onsai!
Köszönöm a hozzászólást! Kérdéseidre, észrevételeidre:
Miért szúrja meg? Mert gonosz; talán. Az ember nem vetkezheti le csak úgy ripsz-ropsz a szokásait! Látja a hibáit, de felismerni és változtatni nem ugyanaz. Még az is lehet, hogy nem ő volt, csak ráesett valami. Kellett bele egy kis ködösítés! Ezt szándékosan hagytam szabadon…
Miért nem változik át rögvest? a: Pihen (megsérült) b: Határozott időre szól a bűbáj. Választhatsz! Igazából, mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné! Lényeg, hogy lehetett rá oka. Szerettem volna, ha Miskával így találkoznak, hogy tovább futhasson a történet!
Az elütést később lejavítom (még így sem láttam, hogy kimásoltad). Köszi, hogy szóltál!
Üdv: Kuvik
Kiegészítés! Válasz egy, a későbbiekben esetlegesen felmerülő kérdésre:
Miska Mara akárkije lehet! Legszívesebben lakótársnak képzelem, de nem bánom, ha más másként olvassa.
A történet szempotjából lényegtelen.
Tényleg lenyűgöző. Nagyon szeretem a történeteidet, ez is azok közül való, ami igazán közel áll hozzám. Végig fenn tudod tartani az érdeklődésemet, sose az történik, amire számítok. Egy embert maga alá temettek a hazugságai. Remek, egyszerűen remek.
Először nem értettem, hogy miért nem aggódik Miska a macskája miatt, mikor látja, hogy megsebesült, aztán ez az átváltozás… Olyan jelentésrétegeket kreálsz, úgy dobál a történet a valószerűből az elvont fikcióba, hogy öröm átélni.
Köszönöm.
macs
Valóban fenn tudod tartani az ember figyelmét, és a fordulataid nagyon meglepőek.
Én mégis, eddig minden írásod olvasása után hiányérzettel a lelkemben gondolkodtam el. Lehet, nem én vagyok a leglelkesebb olvasód, érdekel engem, amit írsz, de mintha sokat bíznál az olvasó képzeletére, ami biztosan nem baj, és rengeteg embernek tetszik, én lehet, lustább vagyok náluk. Ez csak az én véleményem, ezt érzem az írásaidból. Tartalmilag tetszik, formailag nagyon érdekes megoldás, mondanivalód leköt, és tehetséged van az íráshoz, ezért sok sikert kívánok neked.
:-)))
Kedves artur!
Hiányérzet?
Meglehet – gyakran hagyok fehér foltokat a történeteimben, hogy az Olvasó is “gyötörhesse” egy kicsit magát. Egy csattanónak magam is akkor tulajdonítok inkább nagy jelentőséget, ha nem ezüsttálcán kínálják, hanem én magam kiálthatok fel örömömben: ez az, megvan!
Remélem azért még találkozunk!
Kedves macs!
Macskás sztori; reméltem, hogy tetszik! Számít a véleményed, tudod!
Köszönöm a hozzászólást mindkettőtöknek! Üdv:
Kuvik
Igazán nagyon ötletes! Jó a téma, és jó a “köntös”.
…és nagyon szeretem a kicsit “bűbájos” történeteket…
Grat: Gyömbér
Mi az hogy találkozunk-e még? Érdekel, amit írsz, csak mert lusta vagyok, az nem jelenti azt, hogy nem vagyok hajlandó agyalni egy kicsit. (De csak egy kicsit.)
:-)))
Nekem tetszett a történet. Fantázia van benne, de teret enged az enyémnek is. Kerek a történet, de semmi nincs beskatulyázva.:)
Nagyon köszönöm! Lassan végigérsz a teljes repertoáron. Megtisztelő a figyelmed.