Szépséges vasárnap reggel volt, és nagypapa azt gondolta, miért ne tenné hasznossá magát? Odaédesgette magához a kétévest, és felajánlotta: Gyere csak ide a nagypapához, tündérbogaram. Csinálok neked macskapörköltet.
A kétéves elmélyülten kutatta az élet értelmét, az orrában, úgy, ahogy kell. Gabriella La Bella Tangentiale, hétköznapokon Gabi rögtön felcsattant: Tessék! Még hogy macskapörkölt! Megtiltom, hogy ilyet mondjon a gyereknek!
Giorgio, alias Gyuri, közbeszólt békítőleg: Nem kell ráoltani, hiszen csak tréfál.
Ez még tréfának is rossz, bizonyos szavakat egyszerűen nem szabad kimondani.
A Tangentiale hirtelen megháromszorozódott, az egyik része a gyereket védelmezte a gonosz nagypapától, a másik a vörös macskát, aki föl se neszelt a szóváltásra, a harmadik amazoni lendülettel rontott az öregre: Nálunk ez nincs szokásban! Odahaza Piszokfalván azt főz, amit akar, de itt ne próbálkozzon – Nagyapa békésen mosolygott a bajsza alatt. Hinnye, jányom, tik itt a városban nem tudjátok, mi a finum étel. Kivált vasárnap reggel, amikor van elég idő. Bár ez igen hamar megvan, oszt’ mehettek máris a templomba.
A Tangentiale még sohasem volt templomban, illetve csak egyszer, amikor nagyon szakadt az eső, és az esernyőjét ott felejtette a villamoson. Biztosan katolikus templom volt, mert az evik és a refik nap közben, bölcs megfontolásból, zárva tartják a klubházaikat. Odabent tényleg nem esett az eső, de a tömény liliomszag mellbe vágta a hívatlan látogatót, aki rögtön szipogni kezdett. A köröskörül álló szentek rosszallásától kísérve, egymás után többször is kifújta az orrát. Mindenesetre ott maradt az ajtó közelében, hogy szemmel, vagy inkább füllel tarthassa az esőt, és feszülten várta, mikor csendesül a kopogás az ablaküvegen. Nagypapa teljesen felesleges megjegyzése fölébresztette benne a kellemetlen emléket. Még hogy templom! Mi vagyok én, fundamentalista vagy aulikus? Nem vagyunk Piszokfalván, ahol vasárnap az egész jónép puccparádéba vágja magát, a férfiak a szemeiket, az asszonyok a méretes hátsójukat meresztik, és a puruttyák csak azért is fel-alá rohangálnak, nehogy már valakinek legyen egy nyugodt pillanata. Maradjon otthon az öreg, ha ez neki olyan fontos. Hívta az ördög! Még szép, hogy egyáltalán szólnak előre, felgyünnénk néhány napra, hagy lássuk mán’ az édes kis onokákat – jó kifogás, egy hétig itt lógnak a nyakunkon, éjjel-nappal főzök rájuk, semmi se elég jó, odahaza még a moslék is jobban ízlik, mint itt a méregdrága guacamole – hozzá ne merjen nyúlni a macskámhoz, mert istenbizony –
Nocsak, folytatta nagypapa, szép, kövér macska ez, jut mindenkinek.
Ugyan már, Gabi, nem látod, hogy ugrat? – kérdezte a hitves az újság mögül.
Egy pillanatra a Tangentiale fején is átfutott, hogy ez akár ugratás is lehet, de – már negyedik napja ott voltak a drága jó szülők vidékről, és igaz, hogy megmondták, egy hétig maradnának, még mindig nem tettek semmi előkészületet; jó lenne pedig, ha máris csomagolnának, összeszednék a vackaikat, amikkel tele van minden szoba. Berliner kendő a díványon, sáros gumicsizma a fogas alatt, hogy lehet így élni? Amikor összekerült a Giorgio-val, csak annyit tudott, hogy a fiú szülei valahol vidéken élnek, jó messze innen, és már szerette is őket; nem lehet semmi baj, ameddig otthon ülnek, malacot nevelnek és boronálnak. Esetleg egyszer találkozunk az esküvőn, ha már ez annyira fontos Giorgio-nak. Elég nagy fiú már, csak nem fog az anyja szoknyáján ülni egész életében.
Az áldott jó mama, az is megéri a pénzét, egész nap alszik, alig lehet kirángatni az ágyból. Még hogy megnézi a kicsi unokákat? Ugyan már. A nagyobbtól ideges lesz, mert az mindig ellentmond neki (meg másnak is, de azt még nem vette észre), a kétévestől meg egyenesen kiborul. Úgy látszik, már elfelejtette, hogy a kétéves mindent megfog vagy megrág, felmászik a bútorokra, felborítja a virágvázát. A kétéves már csak ilyen, nem fog hirtelen megváltozni csak azért, hogy a mama nyugodtan heverészhessen.
A nagyfiút semmi sem érdekelte, azon kívül, hogy az apján csimpaszkodott. Menjünk már focizni, megígérted, mantrázta a gyerek, és megkísérelte egyetlen gombóccá gyűrni az újságot. Azt mondtam, ha elolvastam az újságot, lemegyünk focizni, ismételgette Giorgio, hasonlóan mantraszerű makacssággal. – De már elolvastad! – De még nem. – Miért olvasol ilyen lassan? – Minél többet zavarsz, annál lassabban tudom befejezni. – Kisgyuri számára felfoghatatlanul összetett volt az információ, és körülnézett, mivel vezethetné le a feszültséget. Gondos megfontolás után a pettyes bögrét vágta a kőhöz, aztán bokán rúgta a kétévest.
Gyurika, ezt már megbeszéltük, tudod, hogy nem szabad, fuvolázta a Tangentiale, ez nagyon fáj a pici babának.
Vigyétek vissza oda, ahonnan hoztátok, jegyezte meg gyűlölködve Kisgyuri, és még hangosabban bömbölt, mint az öcsike.
Egészséges gyerek, dicsérte nagyapa, ki kell brusztolni a tesóval.
Maga csak ne uszítsa Kisgyurit, van nekem anélkül is elég bajom.
Elárulnád, hogy most megint mi bajod van, kérdezte Giorgio, és lecsapta az újságot. Sosem fogjuk megtudni, hogy Sami Khadira mit mondott az edzőjének, vagy mit gondolt Arthur Boka, amikor megvette a fehér Lamborghinit. Te akartál két gyereket, aztán most egész nap megy a rinyálás, hogy nem bírsz velük. Gondoltad volna meg időben! Nekem ebből a műfajból bőven sok egy is. – Mert önző, szemét ember vagy, zárta rövidre a Tangentiale, tőled az egész világ összedőlhet, lényeg, hogy elolvasd az újságodat.
Idefigyelj, Gabi – és ezen a ponton kezdődött a veszély, mert Giorgio csak egy fejjel volt magasabb Gabinál, viszont sokkal szélesebb, és mit sem gyűlölt jobban, mintha nem vehette magához időben a mindennapi szellemi táplálékát. Idefigyelj, én mindjárt az elején megmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége, rád még egy gyereket se lehet bízni, nemhogy kettőt. Te hisztiztél, hogy neked kell még egy ilyen tündérbogár, most aztán oldd meg valahogy, és ne hibáztass engem.
A Tangentiale heves magyarázkodásba fogott, amelynek az volt a lényege, hogy a te apád meg akarja ölni az én macskámat. Én-e, csodálkozott az öreg, én osztán egy szóval se mondtam ijjet. – Látom, hogy nagyon a terhedre vannak a szüleim, mennydörögte Giorgio, pedig én egy szót sem szólok, amikor a te anyád – Ezt most hagyjuk, jó? Semmi bajod nem volt az anyámmal, amikor az autót megvette neked. Minden héten egy újat akarsz?
Kapd be, közölte Giorgio pofátlanul.
Hinnye, ezt meg hun tanúltad? – villámlott a nagypapa szeme, ezt láttad otthol, amikor felnőttél a keresztényi szeretetbe’?
Keresztényi szeretet, ismételte megvetően az eleven ruhásszekrény, ha én most elsorolnám, miket mondtál te az én anyámnak, jó nagy, keresztényi szeretetből –
Nagypapa fölvette a kesztyűt.
Na miket, beszélj csak! Nem elég, hogy pogány lett belőled, most még hazudsz is?
Papa beszél, amikor az előbb még meg akarta ölni a macskámat?
Hát ez az, mondták majdnem egyszerre Giorgio és a nagypapa, azt hiszed, nem látjuk, hogy neked fontosabb a macskád, mint ez a két szegény pulya?
Mondta már valaki, hogy az igazság fáj a legjobban? Esetleg a régi görögök? Anaxagorasz a napról és a holdról tanított valamit; szerinte a nap egy izzó kődarab, nem sokkal nagyobb, mint Attika, és a hold is egy hasonlóan alantas dolog. Hérakleitosz a homályosságáról volt híres, egész Epheszosz rajta röhögött, amikor kifejtette, hogy vagyunk is, meg nem vagyunk. Thalész a vízről csacsogott valamit, ez most nem passzol ide, viszont Platón! A jó öreg athéni homár rengeteget hablatyolt a jóságról, az erényről és a bölcsességről, hosszú élete során elhazudott annyi igazságot, hogy még ma is ott van a listavezető filozófusok között. Például, a léleknek nincs szüksége tanulásra, mert már mindent tud, mindent megtapasztalt az előző születéseiben; elég egy kis anamnészisz, visszaemlékezés. A másik nagy igazság az, hogy a látszat és a valóság szemben állnak egymással, a harmadik meg az, hogy fájdalmas, kinek is? Mindenkinek, mert előbb-utóbb rájövünk arra, hogy a nagyra értékelt valóság csupáncsak látszat, még a lebecsült illúzióról kiderül, hogy nem lehet megkerülni, gond, betegség és koppanás, noch dazu, pénzbe is kerül.
A Tangentiale előadta a nagyjelenetet, amiben minden benne volt, mint a jóféle házi csalamádéban: csalódtam benned – már megint idecsődítetted a nyakamra a bunkó szüleidet – képes lennél eltaszítani magadtól a két szép kisfiadat – miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?
A tiráda végén a Tangentiale felkapta a macskát, és elviharzott. Gyere, édes kicsi szívem, menjünk innen, ahol az életünk sincs biztonságban.
Nagymama eddig bírta, ágyban, párnák között. Nagy nehezen feltápászkodott, és kibotorkált a konyhába. Ejnye no! Hát miért nem mondtátok meg a Gabikának, hogy micsoda nálunk a macskapörkölt: karikára vágott kifli, jól felöntve tejjel.
Jól van, fiam, szólalt meg erre a nagyapa, megyünk már, nehogy itt találjon minket, amikor hazaeszi a fene.
Giorgio-nak már csak egy kérdése volt:
Elolvashatom végre az újságomat?
14 hozzászólás
Szia!
Miért nem a szatírában van ez a remek alkotás?
Engem nagyon jól elszórakoztatott, bár elképzeltem, hogy valószínűleg egyeseket kimondottan feszélyez majd, ha olvassa. Mai világunk a béke, a szeretet, az együttérzés szigete. Ritkán hallhatunk ilyen történetről a valóságban. Miért is? Mert aki benne van, az nem tudja ilyen remek sorokkal megírni. Ez most egy kis ellentmondás, de csak magamban vívódom. Sajnos nem olvastam még el a mai újságot, így nem rendelkezem megfelelő információkkal. Focizni viszont szeretek.
🙂
Egy apró elütés:
" … kibotorkált a konyhéba … "
Gratulálok a novelládhoz!
Kedves Artúr, már megérte, ha jól szórakoztál. Nem szatíra, ez a kőkemény igazság. Bárcsak szatíra lenne. A mai világban a vízcsapból is szeretet csöpög, de ezek csak üres szavak. Mindenki jobban járna, ha elfogadnánk, hogy nem vagyunk angyalok.
Az elütést javítom.
tényleg, át kellene tenni a receptek közé. van benne az is. 😀
Kedves Müszélia!
Azért talán nem ennyire rossz a helyzet? 🙂 🙂 🙂
Remekül szórakoztam az írásodon!
A közmondások arany igazságából jutott eszembe fél tucat, amíg olvastalak. /Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég. Ne menj oda, ahová nem hívnak, oda siess, ahol várnak. Hallgatni arany. A szavakat mérlegelni szokás, nem számolni. A beszéd csak félreértések forrása. stb./
A címe is nagyon jó!
Judit
Szia!
Förtelmes családi körkép, förtelmesen jól megírva… Köszönöm az élményt!
Ági
nem is körkép, hanem kórkép, :DDD
Kedves Müszélia!
A szeretetlenség, a megfelelő kommunikáció hiánya fura helyzeteket szül. Ha csak egy picit is jobban figyelnénk egymásra, más lenne a helyzet. De ez csak álom…
Nagyon tetszik az írásod!
Szeretettel: Eszti
Mi is szoktunk karikára vágott kiflit tejjel felöntve enni, de nem tudtam, hogy ez macskapörkölt.:)
én se tudtam, a malackaraj c. blogból tanultam.
Ez egy magával ragadó, nagyszerűen megírt novella. A témája magáért beszél. Tipikus "bolhából elefántot csinálás". A nevek görögössé tételét pedig különösen ötletesnek találom. Gratulálok!
bocs, de ezek "olaszos" nevek. a görög az alekosz, a vv-ből.
Utólag rájöttem, csak gyorsan írtam a kommentet. 🙂
Amikor megláttam a címet, megijedtem. Csak nem fogják levágni és megsütni a világ egyik legkedvesebb állatát, mert akkor abbahagytam volna. Aztán megnyugodtam, és nagyon jól mulattam az ízes, vidéki szavakon, még ha azok olaszoknál termettek is.
Bizony, ilyen az élet, sok helyen nem örülnek, ha a vendég sokáig ottfelejti magát. Ezért jobb, ha ezt mindenki tudomásul veszi.
Mindenképpen érdekes családi jelneteknek lehettem szemtanúja, akarom mondani, olvasója.
Szeretettel: Kata
csak nem gondolod, hogy valaha is pörköltet csinálnék egy cicából?