A tulipánt választotta. Szerette a tulipánt, és az édesanyja is. Tudta jól. Ezért döntött a rózsaszín virágok mellett.
Gyalog ment. Mehetett volna kocsival is, de gondolkodni szeretett volna útközben. Még ki kellett találnia, hogy mit mondjon. Talán így: „Boldog anyák napját!”. Szokványos és semmitmondó. Inkább azt, hogy: „A világ legjobb anyukájának!”. Ez se jó. Közönséges. És képmutató. Amíg együtt laktak, addig nem mondott ilyeneket.
Hogy is mondott volna? Hisz nem értette. Egy zabolázatlan kamasz hogy érthette volna meg egy édesanya lankadatlan sóvárgását a fia után? Ő csak a fojtogató ragaszkodást látta, és saját korlátait anyja ölelésében. És hányszor terhelte édesanyját saját gondjaival? És mennyire elutasító volt, ha édesanyjától azt hallotta: „fáradt vagyok”. Mert őt az nem érdekelte. Ugyanúgy követelte magának a megszokás dolgait és az újdonság varázsát. És az édesanyja megadta neki. Szó nélkül, bágyadt mosollyal. Ismerte az édesanyját, tudta, hogy bármit megtenne érte, és ezt ő kihasználta.
Már bánja. De hát mit tudhatta ő mi az: felelősséggel lenni egy másik élet iránt? Mit tudott ő arról, mi az, hogy életet adni? Semmit. Igazán még most se. Pedig mennyi mindent belátott már azóta, hogy útjaik különváltak.
És most, anyák napján, milyen jó alkalom kínálkozna arra, hogy szavakba öntse mindezt, hogy elmondja édesanyjának, milyen sokra értékeli fáradozásait. Végtelen türelmét, lankadatlan szeretetét. És pont most, május első vasárnapján, nem jön egyetlen helyénvaló szó sem a nyelvére. Csak közhelyek és képmutató udvariasságok. De nem volt visszaút.
Mert már ott állt előtte. És annyira hiábavalónak tűnt minden szó. Felesleges volt bármit is mondani. Elég volt néhány könnycsepp. Mert tudta, hogy édesanyja nézi őt, és érzi a szégyenkezést és a marcangoló önvádat azokban a könnycseppekben. És azt is tudta, hogy nem haragszik rá. Ő jobb annál. Megérti, hogy az anyák sorsa ilyen, és megérti a fiát is, aki türelmetlen volt és akaratos. Ő mindent megért. És most már a fiú is. Csak túl későn…
Letette a tulipánokat a sírkőre. A háta mögött megkondult a templom harangja, és ahogy a májusi szelek szárnyán végighullámzott a temetőn, elnyelte a fiú halk szavait:
„Sajnálom, édesanyám!”
13 hozzászólás
Huh! A közepétől kezdve már valami hasonló végkifejletre gondoltam, de nem voltam benne egészen biztos. Szinte az utolsó mondatokig lehetőség volt számtalan variációra. Nagyon jól megfogalmaztad, elérted, hogy az olvasó végig odafigyeljen minden szavadra. Gratulálok!
Köszönöm artur! 🙂
Örülök, hogy a figyelmet sikerült végig fenntartani, mert ugye a cél is ez volt, bár a megvalósítással akadtak gondok… na de ha tetszik, akkor talán nem volt benne nagy melléfogás… 🙂
amúgy miből gondoltál hasonló végkifejletre? melyik volt az a mondat?
Olvastam artur ajánlását a Fórumon az írásoddal kapcsolatban, és bizony igaza van, nem mindennapi sorokat hoztál… Kicsordult a könnyem a végén… anyaként és "gyermekként" is teljesen átéreztem, igen szívbemarkoló. Gratulálok, Arnodre!
Köszönöm, barackvirág!
főleg, mert mindkét nézőpontból értékelhetted, és jónak találtad! 🙂
üdv
Balázs
Kedves Arnodre!
Nekem is nagyon tetszett ez a megható, szívbe markoló történet. Örök tanulságul szolgál arra, hogy szeretettel és odafigyeléssel legyünk mindenki iránt, főleg azokhoz akik a legközelebb állnak hozzánk és akik csak jót akarnak nekünk. mert sosem lehet tudni, ki mikor távozik örökre és akkor, már nem tudjuk éreztetni a szeretetünket, csak a sírnál, megbánva mindent amit nem jól tettünk. Fiatal korodhoz képest nagyon mély gondolatokat sugallsz írásoddal! Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Szia Panka!
Köszönöm, hogy olvastál, és örülök, hogy tetszett! 🙂
üdv
Balázs
Kedves Arnodre!
Remek írás, én az utolsó bekezdésig azt hitteem, egy felnőtt férfi tűnődik azon, hogyan mondja el az édesanyjának az érzéseit… Mellbe vágott a vége… és bizony, sokszor későn döbbenünk rá, mit kellett volna másként tennünk, mit kellett volna (el)mondanunk…
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Tulajdonképpen jól gondoltad: "egy felnőtt férfi tűnődik azon, hogyan mondja el az édesanyjának az érzéseit…" 🙂
Köszönöm, hogy benéztél! 🙂
üdv
Balázs
Valami miatt -amit nem tudok megmagyarázni- szinte az első
soroktól éreztem, hogy ez a fiú árva.
Döbbenetesen szép, ahogy leírod a lelkiismeret furdalását, a visszaemlékezéseit
azokra az időkre, míg élt az édesanyja.
Arnodre! gyönyörűt alkottál!!!! / mondanom sem kell, végig hullott a könnyem/
Kedves zsike!
Nagyon köszönöm! Mondanám, hogy ne haragudj, amiért megsirattalak, de ezt dicséretnek vettem! 🙂
üdv
Balázs
Annyi minden van ebben az írásban, hogy ha ki akarnánk bontani, sok-sok oldalt töltenénk meg vele. Akkor is ütött volna, ha a fiú az élő édesanyját köszönti fel, de így … így még sokkal erőteljesebb.
Fájdalmas, ha már nem tudunk annak a szemébe nézni, akinek kellene, hogy a lelkünk egy kicsit megnyugodhasson, nagyon mély írás, anyaként érzem a megbocsátás erejét, gyerekként pedig a túl későn elmondott mondatok fájdalmát. Jó, hogy olvastam.
Hanga
Kedves Hanga!
Köszönöm, hogy olvastad, és örülök, hogy tetszett! 🙂
üdv
Balázs