Május első vasárnapján

A tulipánt választotta. Szerette a tulipánt, és az édesanyja is. Tudta jól. Ezért döntött a rózsaszín virágok mellett.
Gyalog ment. Mehetett volna kocsival is, de gondolkodni szeretett volna útközben. Még ki kellett találnia, hogy mit mondjon. Talán így: „Boldog anyák napját!”. Szokványos és semmitmondó. Inkább azt, hogy: „A világ legjobb anyukájának!”. Ez se jó. Közönséges. És képmutató. Amíg együtt laktak, addig nem mondott ilyeneket.
Hogy is mondott volna? Hisz nem értette. Egy zabolázatlan kamasz hogy érthette volna meg egy édesanya lankadatlan sóvárgását a fia után? Ő csak a fojtogató ragaszkodást látta, és saját korlátait anyja ölelésében. És hányszor terhelte édesanyját saját gondjaival? És mennyire elutasító volt, ha édesanyjától azt hallotta: „fáradt vagyok”. Mert őt az nem érdekelte. Ugyanúgy követelte magának a megszokás dolgait és az újdonság varázsát. És az édesanyja megadta neki. Szó nélkül, bágyadt mosollyal. Ismerte az édesanyját, tudta, hogy bármit megtenne érte, és ezt ő kihasználta.
Már bánja. De hát mit tudhatta ő mi az: felelősséggel lenni egy másik élet iránt? Mit tudott ő arról, mi az, hogy életet adni? Semmit. Igazán még most se. Pedig mennyi mindent belátott már azóta, hogy útjaik különváltak.
És most, anyák napján, milyen jó alkalom kínálkozna arra, hogy szavakba öntse mindezt, hogy elmondja édesanyjának, milyen sokra értékeli fáradozásait. Végtelen türelmét, lankadatlan szeretetét. És pont most, május első vasárnapján, nem jön egyetlen helyénvaló szó sem a nyelvére. Csak közhelyek és képmutató udvariasságok. De nem volt visszaút.
Mert már ott állt előtte. És annyira hiábavalónak tűnt minden szó. Felesleges volt bármit is mondani. Elég volt néhány könnycsepp. Mert tudta, hogy édesanyja nézi őt, és érzi a szégyenkezést és a marcangoló önvádat azokban a könnycseppekben. És azt is tudta, hogy nem haragszik rá. Ő jobb annál. Megérti, hogy az anyák sorsa ilyen, és megérti a fiát is, aki türelmetlen volt és akaratos. Ő mindent megért. És most már a fiú is. Csak túl későn…
Letette a tulipánokat a sírkőre. A háta mögött megkondult a templom harangja, és ahogy a májusi szelek szárnyán végighullámzott a temetőn, elnyelte a fiú halk szavait:
„Sajnálom, édesanyám!”