Május 10. – Reggel
A tavaszi napsütés ígéretes kezdetet jósolt azon a szombat reggelen. Vidám voltam, derülátó, úgy éreztem, végre elvonultak az esőfelhők, amik napok óta rányomták bélyegüket a hangulatomra.
A madarak csicsergése ébresztett. Felültem az ágyamon, hatalmasat nyújtóztam, majd egy fél fordulattal kitekintettem a kertbe. A gyümölcsfák virágba borult ágait lágy szél ringatta, a fű zöldellt a napok óta esőzés után. Apukám már az udvarban tevékenykedett. A garázs ajtaját sarkig tárta, hogy a tél alatt bedohosodott levegő frissre cserélődhessen. A lakkozott faajtón csillogott a napfény. Boba, a bobtail kölyökkutya felugrott a lábszárára, vizes tappancsai nyomot hagytak a világos nadrágon. Apa csak mosolyogva rázta a fejét, játékosan arrébb tessékelte, de Boba nem sokáig maradt távol. Csak tett egy kört a kertben, beszaladt a tuják alá, még több sarat raggatva magára, majd visszakanyarodott oda, ahonnan elzavarták.
Gyorsan kipattantam az ágyból, miközben a takaró maradékát próbáltam lefejteni magamról. Papucsba bújtam, feltéptem az ajtót, és már szaladtam is lefele a lépcsőn hangos csattogással.
Már épp lépni akartam kijjebb, mikor anyám hangja megállított.
-Hova-hova, íj sietve.
-Ki- vágtam rá, de arckifejezése láttán visszavettem a lendületből, elengedtem a kilincset, amit ekkor már a markomban szorongattam, és felé fordultam.- Miért?
-Papucsba, pizsamába nem mész sehova. Öltözz fel! Nincs még ilyen jó idő.
Csalódottan ciccentettem, anya meg is jegyezte, felesleges az ellenkezés, majd – most már lassabban – visszacaplattam az emeletre.
A tegnapi ruháim szana-szét hevertek a szobában. Lehajoltam, felkapkodtam őket, igyekeztem a tisztákat visszapréselni a szekrénybe. Végül még időben rájuk csaptam az ajtót, hogy ne hömbölödjenek ki.
Ahogy körbe néztem, elszörnyülködtem az asztalom látványától. A könyveim és a füzeteim arra álltak, amerre tegnap este dobtam őket, amolyan pizzai ferdetornyot emeltem belőlük. Viszont semmi kedvem nem volt elrakodni őket. Úgy döntöttem, majd csak akkor szanálom meg őket, ha neki állok tanulni. Addig nem zavar senkit sem, maradhat, ahogy van…
Május 10. – Délelőtt
Keservesen telt el a délelőtt. Egész idő alatt azon szitkozódtam, miért hiszik azt a tanárok, hogy csak a saját órájuk a fontos, és hogy az embernek káptalan a feje, ennyi minden sületlenséget megjegyezni. Na és persze, hogy mást nem is akart tenni szabad perceiben, csak magolni.
Az egész az angollal kezdődött. Szenvedő szerkezet, befejezet múlt és társai. Minek? Valaki adjon józan magyarázatot arra, minek ennyi felesleges kavarás, mikor olyan szépen meg lehetne oldani az időt múlttal, jelennel és jövővel. Na és persze egy darabbal időnként, nem néggyel… ostobaság. Az angolok mazoisták. Minimum!
A matek csak hab volt a tortán. Másodfokú egyenlet paraméterekkel. Hogy mikkel?????? Számokkal, esetleg, de mással? Képtelenség. Nem is bírtam sokáig, a könyv gerince hangos csattanással vágódott be a sarokba, amit Erzsi kiabálása követett.
-Mi az, repülni tanulsz?
Nem válaszoltam. Erzsi még csak 5 éves, honnan is tudhatná, mi bosszantja a nagyokat? Hol van még attól, hogy a gravitáció legyőzésére oktassa a tudományt. Évekre.
Végül mégis eltelt a délelőtt, rendbe raktam a könyveimet – ami abból állt, hogy a hétfőieket táskába, a többit pedig gyűjtőmappába szórtam – eligazgattam a párnákat és Belzebubot az ágyam tetején – ne álljon már egy ördög olyan féloldalason, kapja meg a tiszteletet – , majd lecsoszogtam a konyhába.
Az ajtó előtt megálltam, és óvatosan belestem a félfa mellett. Anyum hátal állt nekem, a tűzhely előtt, mégis, valami hatodik érzéktől vezérelve, észrevett.
-Ne búj, látlak. Végeztél mára?
-Ja- nyögtem, miközben lehuppantam a székre.- Mi jót főzöl?
-Brokkolit.
-Ble- öltöttem nyelvet a borzalmas szó hallatán.
-Nyugi, neked lesz krumpli. Rendben?
-Rendben. Azt már szeretem.
-Merre leszel délután?
Szinte azonnal válaszoltam, hisz tervem volt, csak azt nem tudtam, nem lesz belőle semmi sem.
-Ágival plázázunk, azt mozi, valami kaja, és jövök haza. Megfelel?
-Akkor, ha időben hazaérsz.
-Jaj, ne már. Tizenhét éves vagyok, nem gyerek.
-A bátyád ebben a korban még el sem mehetett itthonról.
-De Máté még az őskorban volt gyerek, amikor mamutháton jártak iskolába- horkantottam durcásan.
Tudtam, mit jelent, ha időben haza kell érnem. Legkésőbb nyolckor jelenésem volt családom valamely nagykorú tagja előtt. És ezt rettenetesen utáltam.
-Veled mehetek?- kérdezte egy vékony hang mögöttem.
Megfordultam, és Erzsi ragyogó, reményteli szemeivel találtam szemközt magam.
-Nem!- vágtam rá azonnal.
Egy kicsit lebiggyedtek az ajkai, szemei sem ragyogtak annyira, de aztán feldugta az orrát a plafon felé, és úgy válaszolt.
-Mire ennyi idős leszek, már pasizhatok is- mondta, majd megfordult, és kiviharzott a kertbe.
Bármennyire is mérges voltam anya válasza miatt, ezen mind a ketten jót nevettünk…
Május 10. – Délután, készülődés
Gyorsan végeztünk az ebéddel. Imádom a krumplifőzeléket, két nagy tányérral lapátoltam magamba belőle. Mikor mindenki befejezte, leszedtem az asztalról a romokat, összesepertem a kenyérmorzsát, kicsit rendet teremtettem, majd bezárkóztam a szobámba készülődni.
Sarkig tártam a szekrényem ajtaját, mire az összes beszórt ruha a nyakamban zuhant.
-Hogy az a…- szentségeltem félhangosan, összeszorított fogaim között.
A kupacot az ágyara dobtam, majd nagyot sóhajtva mellé térdeltem, hogy amit délelőtt nem tettem meg, most pótoljam. Összesen hat felsőt, két nadrágot, egy pulóvert hajtogattam össze, és sorakoztattam egymásra, ahogy kellett: világosak egy sor, sötétek egy másik.
Elégedettem szemléltem az elkészült színskálákat, majd végre tényleg a keresésbe foghattam. A kék felsőm nagyon csábított, de a rózsamintás szoknyám is. A baj csak az volt, hogy a kettő együtt pocsékul festett. Ismét sóhajtás következett, a felső a stóc tetején landolt, a szoknya az ágyon.
Beletúrtam a készleteimbe. Kék ujjatlan topp, barna trikó, lila csipkecsoda, rózsaszín babaruha… semmi olyan, ami megfelelt volna a hangulatomnak.
Visszafordultam az ágyhoz, és most a szoknyát akasztottam helyre, így viszont ott álltam, ahogy a part szakad: se felső, se szoknya.
Kinyitottam a szerkény másik szárnyát, és szembe találtam magám a nadrágokkal: kék halász, zöld halász, sárga halász, fehér halász. A fehér koszos lesz, ha leülök benn egy padra, nem is tudom, minek vettem. A kékhez nem megy a másik kék, pláne, hogy úgy néznék ki benne, mint egy szárazföldi matróz. Ki van zárva!- elmélkedtem magamban. Aztán sorra elvetettem a többi lehetőséget is. Egyik túl rikított, a másik túl visszafogott volt, a harmadik meg pusztán nem tetszett akkor.
Felnéztem az órára. Fél kettőt mutatott. Késében voltam, és már megint miért? Mert nem találtam a gönceim között olyat, ami akkor megfelelt volna hirtelen támadt elképzelésemnek. Dühösen csaptam be az ajtókat, majd lehuppantam az ágyam tetejére.
-Mi a bajod?- kérdezte az ajtóban megjelenő Erzsi.
-Mi közöd hozzá?- fordultam felé nem túl barátságosan.
-Csak mert az én szobám hangos a te hisztidtől, azért.
-Hugi, tégy meg valamit! Dugulj be, és indíts babázni!
-Hülye liba- mondta, majd távozott az ajtóból.
Csak néztem a hűlt helyére, és közben azon gondolkodtam, minek kellett még egy kolonc a házba? Nem voltunk elegen Mátéval? Az oké, hogy ő már két éve nem élt velünk, és már mennyasszonya is volt, de akkor is. Erzsi csak púp volt a hátamon.
Sokat töprengeni azonban nem maradt időm, mert az vészesen fogyott, nekem pedig még el kellett jutnom a plázáig. Gyorsan kinyitottam a szekrényt, kikaptam a legfelső nadrágot és felsőt. Bele ugrottam mindkettőbe, aztán szemrevételeztem magam a falitükörbe. El kellett ismernem, nem is lett rossz a választás. Talán máskor is így kéne öltöznöm. Még egy kis sminket kanyarítottam magamra a teljes összhang kedvéért.
Hátamra vettem a táskám, bele dobtam a pénztárcám, a kulcsom, és mobilom, a nyitott ajtón át, leviharoztam a konyhába, majd vészfékeztem anyu előtt.
-Nos? Mehetek így?
Ő végigmért, majd beleegyezően bólintott.
-Köszi. Majd jövök.
-Legkésőbb nyolcra… – szállt utánam a hangja.
Nem én tehettem róla, hogy nem így alakult.
Május 10. – Délután, a baleset
Mivel késésben voltam, és nem is kicsit, igyekeztem, ahol csak lehetett, rövidíteni. A házunk és a pláza negyven perces sétára van egymástól, nekem viszont csak húsz percem volt, és mivel Ági utálta a késést, oda akartam érni.
A körforgalomba körülnézés nélkül robbantam be. Nekem volt elsőbbségem, mégis rám dudált valaki. Nem volt időm megfordulni, csak igyekeztem tovább.
Szerencsémre, vagy épp szerencsétlenségemre, alig volt még az utcákon valaki. A kisgyerekes anyukák még nem indultak a játszóterekre, a többiek meg valami rejtélyes oknál fogva nem özönlötték el a járdákat, ahogy szokták. Senkivel sem találkoztam egész úton, csak egy valakivel, de vele sem önszántamból.
A kisutcákban gyér volt a forgalom. Autó egy szál se járt, csak egy-két biciklis tekert el mellettem. Nem sokat foglalkoztam velük, inkább az órámat nézegettem egyre sűrűbben, miközben azon gondolkodtam, milyen hihető mesét találok ki Áginak a késésre, de semmi épkézláb nem jutott eszembe.
Már csak öt percem volt, és egy jódarab legyőzendő utam. Szinte futottam, talpam kiizzadt, csúszkált a papucsban, egyszer meg is billentem miatta, de nem estem hasra.
A szívem a torkomban dobogott, és már ezerszer elátkoztam magam, amiért kibontva hagytam a hajam. Ráadásul még gumit sem tettem, hogy összefoghassam utólag, így a zilált tincsek az arcomba csaptak, nem győztem őket félre seperni.
A lépteim csattogtak az aszfalton. Már csak három perc, már csak kettő… Egyre közelebb értem, csodálkoztam is rajta, hogy csak két utca választ el a plázától.
Kikutattam a táskámból a telefont, miközben lassítottam lépteimen. Ha már egyszer elkések, minek rohanok tovább. Kikerestem Ági számát, és már hívni akartam, hogy közöljem, notóriusan kések, amikor megtörtént…
Nem sok mindenre emlékszem a történtekből, és sok kép csak ál-emlék, olyan események, amiket elképzeltem a hallottak alapján.
A telefont a fülemhez emeltem, és hallottam Ági hangját is, amikor egy másik zaj is az agyamhoz ért. Arra még emlékszem, hogy elfordítottam a fejem, és megláttam az autót, de arra, hogy mi történt pontosan, nem.
A fülem zúgott, és monoton dübörgést hallottam, majd egy távoli hangot a fejem felett, de nem tudtam kivenni, kinek az arcát látom. Az aszfalt szürkesége alig volt tőlem centikre. Aztán Ági hangját ismertem fel, az arca is beúszott a szemem elé, de aztán, mint a megzavart víztükör, ezerfelé tört széjjel, nem hallottam semmit, és nem láttam senkit, hosszú ideig…
[IG_KITOLT]
2 hozzászólás
Tetszett ahogyan egy ártatlannak tűnő témát élvezhetően,játékos nyelvezettel le tudtad vezetni.Mert végül is,ha irodami alkotásról van szó ,akkor is-az esetleges
szánalom ellenére is élvezhető kell legyen.És írásod számomra az.Az,hogy a baleset kivel történt számomra nem fontos.Én a balesete a mű szereplőjének számlájára írom,még akkor is,ha őt egyes szám első személybe rajzolta meg a szerző.
Üdv!
Szia!
Köszönöm szépen a véleményed. Örülök, hogy elnyerte a teszésed. Még lesz folytatása, bízom benne, az is legalább ennyire tetszeni fog neked.