versek születnek
hiába
számban meghalnak
a dalok
nem érzem már
legbelül
nem érzem, hogy
élni akarok
az égbolt lassan
rácsukódik
mint koporsófedél
a Földre
eljön a sötétség
lassan
eljön és itt marad
örökre
a szó semmit nem jelent
már régen
az agyamban csend van
érzem, végem
bíbor burkolat feszül
a szívem falán
végtelen és csendes
a fehér halál
a sötét világban még
a holttest sem
fénylik fehéren
kihívón
elrohad, szétporlik
semmivé lesz
csak a csont szikrázik
vakítón
2 hozzászólás
én talán használtam volna írásjeleket, dehát ízlések és pofonok.
a vers pedig tetszik. kicsit riasztó de megfogja az embert.
gratu és üdv
Szép napokat kívánok!
Szervusz Sanna!
Már nagyon régóta nem használok írásjeleket (csak ritkán). Nem akarom az olvasó, az előadó szabadságát ezzel korlátozni. Kicsit a sorokkal mutatom a saját felosztásomat.
Szeríntem ugyanis nem az az igazán érdekes, hogy én miért, mikor írtam, hanem az, hogy másokban feléleszt-e valamilyen érzelmet.
Köszönöm!
Üdv: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu