Egy pisztoly csövébe nézek. Fogalmam sincs, mi történik körülöttem. A levegőben felgyülemlett feszültséget szinte kézzel tapinthatnám, de hiába próbálnám, képtelen lennék rá, hiszen kezeim elnehezedve csüngenek térdelő testem mellett. Még műveltetésük gondolatát is nehezemre esik elviselni. Egyszerűen elfelejtettem mindent, amit valaha tudtam, a nevem, a korom, a kinézetem… mindent. Csak a jelent fogom fel, ami pedig – mint már említettem – igen kilátástalan, miszerint egy jól megtermett, barnás bőrű, kackiás bajszú fiatal férfi halálfélelemmel teli tekintettel egy pisztoly fog rám. Érzem, hogy a homlokomon domborodó izzadtságcseppek legördülnek arcomon, kis csiklandós érzéssel bolondítva meg érzékletem. Erőteljes fizikai fájdalommal jár minden egyes gondolatfoszlány, emlék, villanás az elmémbe, ami nem a pisztoly és a férfi körül forog, de bátorságot erőltetve magamon, végiggondolom, mi is folyik körülöttem.
Először körülnézek, de a mozgássorozat kimerül két szemem forgatásában, mivel mást képtelen vagyok mozgatásra parancsolni, hiába próbálom igénybe venni akaraterőmet. Elhagyott. A pisztoly és az azt tartó férfi a legkonkrétabb, amibe kapaszkodhatom, aztán nem sokkal mögöttük egy másik alak sejlik fel, de nem látom teljes egészében. Minden idegszálammal a távolabbi férfire koncentrálok, szemem csak rá fókuszál, s végre megpillantom élesen, tisztán kivehetően. Magas, határozott kinézetű. Igényes öltönyt visel. Csak úgy sugárzik belőle az elegancia, a magabiztosság, és még valami, amit elsőre nem vennék észre, de ebben a kivételes idegállapotban valahogy elsőre szembetűnik benne valami bizarr, mégpedig, hogy gonosz. Nem tudom, miként szűrtem le ezt a következtetést, ezt a tulajdonságot, de érzem, sőt tudom, hogy gonosz. E pontig majdnem biztos voltam benne, hogy az életem a bajuszos férfi kezében van, de világossá vált, hogy a gonosz öltönyös az én emberem, illetve inkább én vagyok az övé.
Szinte megbabonáz tekintete, nem tudok nem rá nézni. Hosszú óráknak, sőt már-már napoknak érzem szemkontaktusunk, de mégis tudom, hogy nem telt el több másodperceknél. A következő pillanatban, váratlanul meghallom lélegzetvételének hangját. Hisztérikusan hat. Megijedek, de ez a természetes érzés segítségemre sietve feleleveníti a férfi beszédhangját. Tisztán hallom a szavait fejemben: Kérnék, két vállalkozó szellemű fiatalembert! Hangja további emlékek sorozatát zúdítja nyakamba, de én fürdőzöm bennük, hiszen végre valami újabb ajtókat nyit nekem a múltba. Látom magam felállni a színházterem nézőteréből, sőt az előttem lévő sorból a pisztoly tartó bajuszos alak is velem együtt emelkedik, s mindketten felsétálunk a színpadra. Rájövök, mi vagyunk a két vállalkozó szellemű fiatalember. De vajon miért fog rám pisztolyt fogni? Meg akar ölni? De nem is ismerem….
Tekintetem elidőzik a hozzám legközelebbi tárgyon, a pisztolyon. Ezüst színű, jól megmunkált, igényes. Régi, biztos nagyon sokat ér. A fegyver látványa is megmozdítja memóriám: a lőszer a gonosz férfié, emlékszem, ahogy elővette, s belehelyezett egy golyót. Csak egyetlen egyet. Szemem végigpásztázik a tárgyon, kicsit megállok, hogy jobban megnézzem a férfi remegő mutatóujját a ravaszon, s végül teljesen fel nézek, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem a kéz tulajdonosát is. A fiatalembernek nem csak ujja, egész teste remeg. Látom rajta, hogy ő is szenved, nem csak én. Magatehetetlen, akaratátvesztett. Izzad. Nem akar megölni, ebben biztos vagyok, fél, de képtelen leereszteni a fegyvert.
A férfi látványa eszembe juttatja, hogy én is fogtam rá ugyanezt a pisztolyt. Ez a hirtelen felfedezés ismét egy darabkát szabadít fel a múltból, mégpedig ismét hangokat, melyeknek ugyanaz a tulajdonosa, kinek hangjára még tisztán emlékeztem. Tár… 1 golyó …orosz-rulett…hatos tárkapacitás. Képtelen vagyok a mondatot összerakni, csak bizonyos szavak jutnak eszembe. Gondolkodom. A fegyver az én kezemben volt, a fiúra fogtam, meghúztam a ravaszt… Megúszta. … Megismételte a műveletet … én sem kaptam golyót. Nem engedem tovább pörögni fejemben az eseményeket, mert rádöbbenek: vége. Én már háromszor fogtam rá a fegyvert, neki pedig ez a harmadik. Az utolsó. Ott a golyó. Végre világossá válik minden: a feleségem elhurcolt Mashuka mágus előadására. Megint nem bírtam magammal, s a figyelem középpontjába akartam kerülni, jelentkeztem önkéntesnek a mágus „játékához”, melynek eredményeképp itt térdepelek egy idegen férfi előtt, akivel az imént orosz- ruletteztem, ráadásul minden jel arra utal, hogy vesztésre állok. Gyönyörű.
A bajuszos végül meghúzza a ravaszt… A golyó mélyen a mellkasomba fúródik… Hallom, ahogy a közönség felmorajlik. Ez az első alkalom, hogy érzékelem a közönséget. Talán végre visszakaptam szabad akaratomat?
A földön fekve hallom a mágus zárszavait, s búcsúzását az éljenző közönségtől, de ismét csak foszlányokat kapok el belőle: … A demagóg elméje csodálatos gépezet. Bármit elővarázsol, amit a birtokosa igényel tőle … Valaki, aki olyan tanokat hirdet, amikről tudja, hogy hamisak, olyan embereknek, akikről tudja, hogy idióták.
A közönség állva ünnepel. Visszakaptam önmagam, az elmém, az irányítást tetteim felett, meghalok.
2 hozzászólás
Úgy tudtam, hogy orosz rulett esetén körben ülnek az emberek, és egy golyót raknak a hatos tárba és sorba mindenki a fejéhez tartja a pisztolyt és meghúzza a ravaszt. Azt senki nem tudja hol a golyó. A végén csak egy ember mered életben. Nem tudom igaz-e, dde azt hallottam, hogy orosz katonák kényszerítettek néha erre hadifoglyokat.
Kár hogy nem derül ki hogy a mágus közölte-e mihez kéri az önkénteseket…vagy mit szóltak a jelentkezők mikor kiderült miről van szó, miért vállalták a szereplést.
nem értem a nagyon elvont dolgokat de a leírás nagyszerű, üdv és gratu