Sándor Gusztáv egyszerű ember volt, és erre végtelenül büszke. Ezt persze nehezen érthetjük, hiszen mindnyájan dédelgetünk valami álmot, legalább az agyunk hátsó berkében. S. Gusztáv tehergépjármű-vezető azonban semmi ilyenről nem tudott a negyvenkettő leélt esztendeje alatt beszámolni. Nem is hiányolta. Az ő számára egész egyszerűen kényelmesebbnek bizonyult, ha a dolgok csak megtörténnek vele. Elvégezte az iskolát, mert beíratták oda. A kezébe nyomtak egy szórólapot, elment C kategóriás vezetői tanfolyamra. Teherautó-sofőr lett. A fővárosba költözött. Oda sem a nagyvárosi nyüzsgés, a végtelen kulturális programok, a szennyezett levegő, vagy neadj'Isten a sok ember és az ebből kifolyó széles társasági lehetőségek vonzották. Ott kapott munkát. Társasági lehetőségek? Ugyan! Mit jelentett az egy Sándor Gusztávnak? Ugyan kérem. Az osztálytársai, később a kollégái elhívták sörözni, moziba, ide-oda. Ő ment velük. Ha nem hívták, akkor nem ment. Felesége is így lett, mindjárt egymás után kettő. A hölgyek megismerték a társaságban, meg is kedvelték, aztán hát, ahogy illik, akképp össze is kötötték sebtiben az életüket. Amikor kezdtek beleunni a házasélet gyötrelmeibe, Guszti akkor is csak a vállát vonogatta. Azt legalább igazán szívből tette. Azóta is lelkiismeretesen fizeti mindkét gyerektartást.
Dolgok azonban időnként még egy Sándor Gusztáv életében is beüthetnek. Példának okáért kivett egy hét szabadságot, és meglátogatta idősödő szüleit Hajdúszoboszlón. A gyerekkori szobájában aludt, de ez nem mozgatta meg különösebben az érzéseit, inkább kikapcsolt füllel végigülte édesanyja nosztalgiázását. Az sem jelentett a számára sokat, amikor zsenge korának ismerős utcáit koptatta. Sokkal inkább, hogy céllal ment. De milyennel! Olyan kocsonyát, mint Dévai mama – tudniillik ugyanis, Sándor Gusztáv anyukáját Sándor Elemérné, született Dévai Annának hívták – ugyanis csak egyvalaki tudott a földön főzni, őt pedig Sándor Elemérnének hívták, aki büszkén vitte tovább megboldogult édesanyja konyhaművészetét. Ezen hölgy egyetlen fia azonban még így is félt, és nem bízott inkább semmit a véletlenre. Maga szerezte be az alapanyagokat. Dévai mama titka abban állt, hogy pontosan két fülét és egyetlen disznófarkat főzött bele a nemes ételbe, de nem is akármilyet, hanem bizony Ali bácsi nemes húsaiból dolgozott. Valamirevaló szoboszlói tudja, ki az az Ali bácsi, és azt is, hogy a nagybeteg Hürschner Alajos helyett immár a fia, Hürschner Géza viszi a hentesboltot. Azonban ez a metropoliszba szakadt vidéki kamionhajcsár erről az információról lemaradván járta össze az utcákat, sebes léptekkel a Malacbontó felé. Ez is Ali bácsi páratlan, városszerte közismert humorára vallott. Így hát ennek tudta be Gusztáv azt is, hogy más ember áll a pult mögött. Többszöri kérdésre is csak annyit kapott válaszul, hogy „Apa már három hónapja nem dolgozik”.
– Nézze – kezdett bele nyájasan a dolgokba a vevő –, én egyszerű ember vagyok. Nem akarok patáliát csapni. De ha kell, én az egész Hajdú-Bihar megyei rendőrséget magára uszítom, hogy itt nem szolgálják ki a pestieket.
– Kérem – kezdte türelmét veszteni Hürschner Géza, szakiskolát végzett hentes –, én nagyon szívesen kiszolgálom magát. Mivel lehetek a javára, hurka, kolbász, oldalas?
– Maga azzal lehet a javamra, ha előkeríti az apját.
Szó szót követett, végül Sándor Gusztáv kénytelen volt kijátszani az aduászt. Még akkor is, ha – egyszerű ember lévén – nem kedvelte a cirkuszolást.
– Idefigyeljen! – vette bizalmasan suttogóra a sürgető hangját. – Maga el tudná vinni a hátán a tudatot, hogy egy igazi Dévai kocsonya nem készül el, csak maga miatt?
– Énfelőlem igazán elkészülhet az az eperjesi kocsonya. Csak mondja, mit adjak hozzá, és…
– Marha! Az Dévai – kelt ki magából Anya Kicsi Gusztikája.
– Marhából főzik a kocsonyát? – képedt el ifjabb Hürscher.
– Csak egyet tegyen meg – váltott könyörgőre a szerencsétlen flótás. – Hívja fel a kedves apukáját, hogy halott-e már a Dévai kocsonyáról?
Az orvos és az ápoló a fejüket csóválták, de Ali bácsi lekászálódott a hordágyáról, és infúzióval a kezében is megkezdte a kiszolgálást.
– Egy malacfarka, kettő malacfüle, jól mondom? – mosolygott erőtlenül a vevőre.
– Pontosan.
– Ejnye de szépek lehettek, még egyben is – nézegette kedvtelve őket a pultban. – És egyesével csomagoljam, ugye?
– Na látja – pillantott a kamionos fölényesen Hürschner Gézára. – A papa még most is tudja, mi a dörgés.
– Ez a dolgom – vonta meg nagy szerényen a vállát az emlegetett.
Sándor Elemérné, született Dévai Anna sosem siette el a dolgokat, szépen betette az alapanyagokat a hűtőszekrénybe, aztán a hűtőajtóval együtt a fülét is becsukta, mikor a fia felvezette, hogy telnek a napok, és vissza kéne mennie Pestre. Mást sem csinált egész nap, csak a szobájában feküdt, és a kocsonyáról álmodozott. Noha egy Sándor Gusztáv nem tipikusan cselekvő ember sosem, mások helyette is azok. Váratlanul is érte, hogy szoboszlói pihenése során Horváth Melinda, kettőezer-nyolc és kettőezer-tizenegy közt Sándor Gusztávné, továbbá Sándor Gyöngyike anyukája váratlanul ráírt a Facebookon. Oda is csak azért regisztrált be, mert a kollégái mondták. Még profilképet sem töltött fel. Melinda újrakezdésről beszélt neki, ami roppant kínosan érintette a gépkocsivezetőt, mert bár szíves örömest ment volna újfent haza asszonnyal felszerelt lakásba, a válás emléke azért mégis elbizonytalanította.
Így teltek a napok, a kocsonya is elkészült már, de a hűtőszekrényben várta sorsa beteljesedését. A kedves mama egyik este migrén, más alkalommal általános kedvtelenség és világból kiábrándultság ügyén nem ült asztalhoz. Sándor Elemérnét azonban hirtelen természettel áldotta meg a sors, így a végső reménytelenség pillanataiban, a budapesti gyors indulta előtt kevesebb mint tíz órával, vasárnap este huszonegy óra ötvennyolc perc tizenkilenc másodperckor az idős hölgy szótlanul asztalhoz ült, és minden egyéb ki-vagy bejelentés nélkül nekilátott a kocsonyának. Az egyetlen fia ebből úgyszólván semmit sem fogott fel. A volt felesége és az újrakezdés izgatták, több üzenetet küldött a közösségi oldalon, mint előtte összesen. Jobb híján még arra is ráfanyalodott, hogy az apjától kérjen tanácsot.
Sándor Elemér, mivel korából adódóan sem látott már túl jól közelre, egész távol tartotta magától az okostelefont, és még így is betűznie kellett az utolsó üzeneteket.
– Ne hozzam be a szemüvegedet, apa? – kérdezte segítőkészen Sándor Gusztáv.
– Nem kell, köszönöm.
– De alig bírod kibetűzni!
– Nem, dehogy, csak már édesanya eszi a kocsonyát.
– Akkor mire várunk? – tört elő a hadvezéri véna a mindig csendes S. Gusztávból. A papának több sem kellet, hogy sarkon fordulva meginduljon az étkező felé. A fiát még kevesebb tartotta vissza, csak még egy utolsó üzenetet írt meg a volt feleségének. Aztán több sem kellett, átadta a parancsnokságot a hasának, amaz pedig utasította a lábait. Épp csak félúton járhatott a hívogatóan világló konyhaajtó felé, amikor megcsapta a fülét az édesanyja hangja.
– A Gusztikának régen fontos volt a kocsonyavacsora, de most már nem az.
Az életerős férfiú abban a pillanatban megállt. Szó szerint megállt. Az egyik lába a levegőben maradt, még a szájából távozó nyálcsepp is felhagyott esésével. Aztán mind a csepp, mind a gazdája eltűnt. Szó szerint kitörlődtek kicsiny és törékeny Világunkból. Sándor Gusztáv budapesti (született: Hajdúszoboszló) negyvenkettő esztendős tehergépjármű-vezető a maga fizikai valójában megszűnt létezni. A helyszínelők csak kukán pislogtak, ahogy a mentősök is széttárták a kezüket. Test nélkül nehéz bárkit is ellátni. Ezen logika mentén tagadta meg a halotti bizonyítvány kiadását is a törvényszéki orvosszakértő. A legértelmesebb megnyilatkozásra az igazságügyi fizikusszakértőtől futotta, aki civilben a Debreceni Egyetem relativisztikus kvantumelektrodinamika professzora volt.
– Úgy néz ki, ilyen is van – közölte az értetlenül álló szülőkkel.
2 hozzászólás
ÉRDEKES TÖRTÉNET,SZÍVBŐL GRATULÁLOK
Nagyon szépen köszönöm! 🙂