Még egyszer…

Hirtelen ült fel az ágyban. A telefon dallamára ébredt. Megint egy reggel, egy újabb robot. Hány éve már? Huszonnégy, három műszakban, de ez a legutálatosabb. Mindig is utált reggel korán kelni. Eszébe jutott, mit válaszolt Balázs Fecó, a riporter kérdésére:
-Hogyan lehet az, hogy ennyi mindenre van ideje, koncertterv, turné előkészítés, gyakorlás, fellépések, dalszövegírás, család, amikor az egész napja egy nagy rohanás? Hiszen a nap csak huszonnégy órából áll?
-A helyzet az, hogy én KORÁL kelek.
Neki könnyű jópofizni, ő művész, ebből él.

A délutános műszak rosszabb, azért nem szereti, mert hamarabb elmegy az egész nap. Az éjszakás? Csak az asszony hiányzik olyankor, egyébként a legjobb műszak lenne. Míg ezt végig gondolta, rendbe is szedte magát. A feleségét nem ébresztette, ha magától nem kel fel, inkább elmegy dolgozni csendben, osonva.

-Hello, haver, van egy szál cigid? –szólt hozzá egy slampos alak a buszmegállóban, miközben a hajnali munkásjáratot várta.
-Van, persze, hogy van. –válaszolta, és másfelé nézett.
-Akkor miért nem adsz? –lehelte büdös, másnapos lehelettel.
-Mert nem akarok adni.
-Szemét.
-Örvendek, de utcán nem ismerkedem. Húzódj arrébb, mert útban vagy, dolgozni mennék.

Egykedvűen kapaszkodott a buszon, és bámult kifelé az ablakon, bár nem sokat látott, mert a nap is csak most készülődött felébredni. Egy kollégája állt mellette, a hagyma szagú Józsi, de nem akarta megszólítani, mert az mindig „dolgozik”. Ha műszak után többed magukkal beugranak a közeli kocsmába sörözni, ez még akkor is „dolgozik”. Másról beszélgetnének, de ez…ez csak gyűri tovább az ipart. Szájjal melózik a legtöbbet.
A busz furcsa hörgő hangon vette a kanyart, de már nem fejezte be. Füst tört fel a hátuljából, még csörrent a motor kettőt, aztán vége volt. A vezető megkérte az utasokat, szálljanak le és oldják meg a további utat saját erőből. Na, gondolta, ő inkább még repked egy kicsit, a késést pedig rá fogja a Volánra. Komótosan vette az útját a munkahelye felé, és örült a hirtelen jött, rövid szabadságnak, de valahogy még sem volt igazán jó kedve.

-Jó, hogy megérkezett, szakikám, -fogadta szélesen vigyorogva a biztonsági őr. -Ne is öltözzön át, menjen egyenesen a művezető irodájába. Na ez jól kezdődik –gondolta –de hát semmi baj nem lehet, a késésről ő nem tehet. Nyugodt léptekkel elindult az irodák felé.
-Nos, nem érdekel semmiféle magyarázat. –jegyezte meg a szakvezető. –Nagyon köszönöm, hogy megkönnyítette a dolgomat. A vezetőség ugyanis arra kért, oldjam meg a leépítéssel kapcsolatos feladatokat. Itt van a felmondása, írja alá, aztán ne szédelegjen sokáig az üzem területén. Attól a néhány havertól hamar el tud köszönni.
Az utcán hazafelé, menet közben magára szólt –most hová sietsz? Otthon még nem várnak, ráérsz. Milyen jó, hogy ez a kocsma épp itt van útközben. Csak egy kis bíztatót veszek magamhoz, aztán…
-Na ide figyeljen jó ember! –szólt hozzá a kocsmáros –Már nem szolgálom ki, lesz szíves hazafelé venni az irányt. Hé, nem arra van az ajtó! Az a takarítóeszköz tároló, kicsit odébb, azaz, viszlát legközelebb…

A bejárati ajtó előtt megtorpant, mert nyitva volt. Óvatosan, fél kézzel tárta szélesre. Az előszobában két jól öltözött, nyakkendős úr állt, és jegyzetelt egy mappába. Rövid tisztázás után tájékozódtak egymás mibenléte felől. Az urak végrehajtók, ő pedig a lakó, illetve a volt lakó.
-Szóval nem is tudta? –kezdte az egyik úr –A lakásra már fél éve semmi nincs kifizetve.
-Hát, uraim…én haza adtam minden pénzt… -közben csuklott egyet.
A másik kissé rosszallóan nézett végig rajta, mivel dülöngélt, és meg kellett támasztania az ajtófélfát.
-Azt hiszem, az egész berendezés, nagyjából elég lesz a tartozás felének rendezésére. –szólt ismét az első.
-Felére? –kérdezte akadozó nyelvvel.
-Igen. A másik felére pedig lefoglaljuk a lakást. Van saját kulcsa? Azt át kell adnia nekünk.
Már nem értett semmit, de ösztönösen engedelmeskedett, és sóhajtva zsebében kotorászni kezdett, majd odanyújtotta.
-A feleségem…-kezdte a mondatot, de a másik a szavába vágott.
-A hölgy engedett be minket. Néhány bőrönddel, és egy úrral távozott még a délelőtt folyamán. Azt hiszem végleg.
-És én? Mit tegyek?
-Nem szívesen fordulnék karhatalomhoz, de távozásunkkor lezárjuk a lakást.

Lassan kezdett besötétedni, de csak rótta az utat, maga sem tudta, merre. Szívott egyet az orrán, és felemelte a fejét. Egy széles, hosszú, egyenes országút volt éppen előtte. Mögötte a város. A szülővárosa. Megvonta a vállát, zsebre vágta a kezeit, majd nadrágját feljebb ráncigálva, nekiindult az útnak. Távolról halk, szomorú dallam mászott a fülébe.
A telefonja ébresztő dallama.

Hirtelen ült fel az ágyban. A felesége is felébredt a gyors mozdulatra.
-Mi történt? –nézett fel férjére, még álomittas tekintettel.
-Csak felriadtam álmomból. –válaszolta. –Mennem kell dolgozni.
-És, elmeséled?
-Mit?
-Hát az álmodat, hogy milyen volt?
-Majd délután,… ha haza jöttem,…addigra kiderül.