Éles késként hasított a Für Elise dallama a mozdulatlan csendbe. Károly kalimpáló szívvel riadt fel a dobhártya hasogató melódiára. Megint elfelejtette mobiltelefonját lehalkítani, pedig hányszor elhatározta, hogy esténként a legkisebb hangerőre állítja. Félálomban, komótosan tapogatózott éjjeliszekrénye felé, de nem találta a villanykapcsolót. Enyhe bosszússággal ült fel az ágyában. Egy ügyetlen mozdulattal leverte az éjszakai szomjúság ellen odakészített vizespoharat. Az üveg halk koccanással landolt a parkettán, majd erőteljes csordogálás színezte a telefoni koncertet.
– Mi történt? – kérdezte felesége, miközben elnyomott egy ásítást.
– Valaki keres– felelte Károly, aki képtelen volt ebben az állapotban hosszabban beszélni. Hirtelen fény árasztotta el a hálószobát, Amália bújt vissza vacogva paplana melegébe.
– Megvakulok – hunyorgott Károly asszonyára. – Oltsd már ez azt a lámpát!
– Halló – hörgött egy artikulátlan hang. – Te vagy az, Károly?
A férfi azt hitte, valamelyik barátja szórakozik vele. Évekkel ezelőtt, még a vonalas készülékek fénykorában szokásukká vált, hogy időnként felhívták egymást, egy-egy bokros tréfát eleresztve. Persze, ez csak eleinte mutatkozott érdekesnek, hamar átláttak a szitán, végül a poénokból is kifogytak.
– Én vagyok – felelte ingerülten.
– Károly kérlek, segíts! – nyögte a továbbra is ismeretlennek tűnő hang. Ahogy kezdett magához térni, Károlyban hirtelen felébredt a gyanú. Agyának leghátsó zugában megbúvó sejtjei figyelmeztették, nem idegennel van dolga. Az a kétségbeesett tónus fájdalmas emlékek rohamát indította el.
– Sanyi? – maga sem tudta kérdezi, vagy inkább csak sugallja ezt a nevet.
– Én vagyok, bátyó – hangzott a válasz.
Ambivalens érzések keringtek Károlyban. Egyrészt örült, hogy rég elveszett öccse előkerült, ugyanakkor tartott az ezzel együtt járó megpróbáltatásoktól.
– Nos, mi újság, öcsi? – sóhajtotta, mint aki tudja, végzete elkerülhetetlen.
Hideg szél járta át testét. A belvárost elhagyva a levegő egyre fagyosabbá vált. Átkozta magát, amiért gyalogosan vágott az útnak, de biztosabbnak látta, ha nem autóval érkezik a kétes hírű negyedbe, különösen ilyen hajnali órán. Mint megrögzött nyárspolgár, irtózott az éjszakai kimaradástól, sőt, magától a virrasztás minden formájától. Azt vallotta, ép testben ép lélek, aminek előfeltétele a korai fekvés. Ritkán maradt fenn este tíz óránál tovább, ha valamilyen okból kifolyólag mégis erre kényszerült, akkor ingerültté vált, és teljes szívéből hitte, hogy alapvető emberi jogaitól fosztották meg. Most is csak öccse hívó szavának engedelmeskedve hagyta el békés otthonát. Amália könyörgött ugyan, hogy ne menjen el, várja meg a reggelt, de Károly nem akarta cserbenhagyni egyetlen testvérét. Egyszer már úgyis megtette, nem akar többet ebbe a hibába esni. Szerette Sándort, sok kedves gyerekkori emlék fűzi hozzá. Nemcsak a csínytevésben voltak társak, a bajban is kiálltak egymás mellett. A négy év korkülönbség ellenére mindenben megértették egymást. Kapcsolatuk akkor kezdett megromlani, amikor Sándor a fővárosba került egyetemre. Eleinte úgy látszott, a kiváló képességekkel rendelkező ifjúra nagyszerű jövő vár. Az első években remekül vette az akadályokat, gimnáziumi önmagát megismételve évfolyamelsőként zárta a szemesztereket. A problémák akkor kezdődtek, amikor úgy érezte, többé már nem tud megfelelni a követelményeknek. Tanulmányait elhanyagolta, kétes társaságba keveredett, majd végül az egyetemet is otthagyta. Egyedül az alkohol és drogok hoztak számára enyhülést. A kétségbeesett szülők megpróbálták jobb belátásra bírni, de miután az összes családi ékszertől megszabadította őket, feladták. Ettől kezdve csak Károllyal találkozgatott időnként, aki a helyi főiskola elvégzése után maga is a fővárosba költözött. Az idősebb testvér türelmes természetű révén sokáig elnézte öccse hazugságait, kisegítette állandó anyagi gondjaiból, de amikor mintegy utolsó tőrdöfésként a barátnőjét is elcsábította tőle, betelt a pohár. Nem válaszolt többet a telefonjaira, ha becsöngetett, nem nyitott ajtót. Észérvekkel megmagyarázta magának, hogy többet nem tehet, de szíve mélyén sajnálta testvérét.
Szűk sikátorhoz érkezett. Néhány percig habozott, hogy keresztül merjen-e vágni a sötét, huzatos utcácskán, de aztán úgy döntött, nem adja fel. Orrfacsaró bűz töltötte be e teret. Szemétkupacok, ürülék mellett haladt el. Az egyre jobban erősödő szél feldöntött kukát görgetett a koszos macskaköveken. Hat év körüli kisgyerek bukkant elő a homályból, az évszakhoz képest lenge öltözetben.
– Hát te? – nézett rá Károly meglepetten. El sem tudta képzelni, mit keres egy ilyen kicsi gyermek az utcán, amikor már rég ágyban lenne a helye.
– Tudsz adni pár forintot? – nyújtotta ki a tenyerét a fiú.
A férfi elhozta ugyan a pénztárcáját, de mivel tudta, a külvárosban nem sok jóra számíthat, csak kisebb összeget tett bele. Előkotort egy kétszáz forintost. A gyerek csalódottan szorította a markába.
– Csak ennyi? – mormogta koraérett elégedetlenséggel.
– Igen – válaszolta Károly. – Ideje hazamenned. Nagyon későre jár.
– De nem mehetek – ellenkezett a kisfiú. – Anyámnál vendégek vannak, és addig nem mehetek haza, amíg a rolót fel nem húzza. Ebből tudom, hogy tiszta a levegő.
Károlyon szörnyű gyanú suhant át. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy ezek a vendégek férfiak-e, de aztán mégsem tette. Attól tartott, hogy a gyermek igennel válaszol. Keresett még egy százast, és a fiúnak adta.
– De te megfagysz itt – simogatta meg a borzas fejet. – Nem tudsz valahová elmenni? Mondjuk a nagyszüleidhez?
Marcona külsejű férfi lépett elő az egyik sarokból. Fenyegető pillantását Károlyra szegezte.
– Hagyja békén azt a gyereket! Ha nincs jobb dolga, menjen innen!
Károly sosem tartotta magát félősnek, eddig még minden helyzetből kivágta magát, de most inába szállt a bátorsága. Sietősen folytatta útját. A sikátorból kiérve a gyér utcai lámpák fényében valamivel jobban látott. Megkönnyebbülése nem tartott sokáig, mert egy meghatározhatatlan korú, rongyokba bugyolált nő állt meg előtte. Károly úgy tett, mint aki észre sem veszi, ám a nő ekkor térdre borult.
– Szánj meg kérlek, már napok óta nem ettem – könyörgött, miközben a férfi cipőjét csókolgatta.
Károly roppant kellemetlenül érezte magát. Még soha nem alázkodott meg előtte így senki sem. Már a nő felé nyúlt, hogy talpra segítse, de aztán meggondolta magát. Nem akart még egy, a sötétből kiugró fenyegetőző alakkal szembenézni. A nő lesütött szemmel suttogta:
– Ha kívánod, elmegyek veled!
Hirtelen egy torzonborz öregemberre lett figyelmes. Az öreg meglepő fürgeséggel közeledett feléjük. Károly védekező állásba helyezkedett, de az idős ember a nőt kezdte el rugdosni.
– Tera, mit csinálsz! Legyen eszed már, hé! Mit gondolsz, kinek kellesz a vén fejeddel, te csúfság?
Károly nem számított erre a brutalitásra. Egyre az motoszkált benne, tennie kell valamit. A háttérben azonban meglátta a kezükben kést tartó alakokat. Az élete mégiscsak drágább volt számára, igyekezett hát mihamarabb köddé válni.
A cigarettacsikkekkel, üres üvegekkel borított téren törött padok álltak. Kimerülten rogyott az egyikre. Álmában sem hitte volna, hogy békés otthonától alig pár száz méterre egy teljesen új világ fogadja. Sokat hallott már erről a hírhedt negyedről, de a valóság a legvadabb képzeletét is felülmúlta. Öccsével ezen a téren kellett volna találkoznia, de nem látta sehol. Telefonjáért nyúlt, hogy felhívja, de zsebe túlságosan laposnak tűnt. Ruhája összes zugát átkutatta, de nem találta sem a mobilját, sem a pénztárcáját. A közelben kivágódott egy ajtó. Füst szaga és kocsmazaj csapta meg.
– Takarodj innét, te részeg disznó! – harsogott egy sztentori hang.
Koordinálatlan mozgású ember esett a járdára. Károly egy pillanatra megdermedt. A részeg néhány próbálkozás után felállt, majd dülöngélve elindult.
– Akácos út, ha végigmegyek rajtad éééééén! – harsogta.
A tér mögötti apró, elhanyagolt park megtépázott bokrai között kartondobozok sorakoztak. A részeg némi nehézség árán bebújt az egyikbe. Károly nesztelenül odalopózott. Horkolás hallatszott a nyomorúságos otthonokból.
– Mit akarsz itt? – nézett ki egy nejlonzacskóból egy aszott arc.
Ekkor megpillantotta öccsét egy szakadozott szőnyegbe burkolózva. A ráncos arc még közelebb került.
– Csak nem a Sanyit keresed? Nagyon beteg szegény.
– De igen – bólintott Károly.
– Hát mégiscsak igaza lett – mondta az idős asszony, aki talán nem is volt annyira idős, csak a nélkülözés tette azzá. – Már hetek óta azt mondogatta, hogy eljön érte a bátyja. Kérdeztük is tőle, hát tudja a bátyád, hogy itt vagy? Azt felelte, hogy nem meri felhívni, mert fél tőle. De ha tudná, hogy itt van, azonnal érte jönne.
Károly szemét ellepték a könnyek. Zokogva borult testvére mellére:
– Ne félj öcsi, kiszabadítalak innét.
8 hozzászólás
Kedves Esztike!
Nagyon megrázó, bár napjainktól egyáltalán nem távol álló történetet hoztál. Végig éreztem a vibrálást, szinte szaladgált rajtam a hideg. Bizony az otthon biztonsága, nem jellemző a sikátorokra. Rengeteg élet kisiklott. Segíteni? Van veszélye, amit most írásod is példázott. Vigyázva kell manapság mindent megtennünk. Ismét nem bántam meg, hogy betértem hozzád. Gratulálok írásodhoz!
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Eszti!
Van a városunkban egy utca ahol még nappal is félek végig menni, mert amit itt olvastam ott valós, sőt még brutálisabb is néha néha. A szomorú valóságot tártad elénk. Elgondolkodtató, vajon mi vezethet ide, hogy a 21. századunk sem tud tenni annak érdekében hogy emberek ne éljenek nyomorban és kiszolgáltatottan.
Gratulálok írásodhoz!
szeretettel-panka
Hát nagyon is életszerű.Amikor mondják hogy:"homo homini lupus" az inkább a farkasra nézve kompromitáló.Grt:Z
Kedves Eszti!
Nagyon – nagyon életszerű történet.Kitűnően leírtad a férfi érzelmeit, vívódását amit testvére
iránt érzett.A sorsképek töredékét.Lecsúszott nincstelen emberek életét.
Eleinte nem gondoltam, hogy jó vége lesz a történetednek.Történet a megbocsátásról
az igazi testvéri szeretetről, elrontott emberi sorsokról. Az újrakezdésről.
Gratulálok!Nagyon jól sikerült történet!
Szeretettel Ági
Kedves Eszti!
Igzalmas, megható, érzelmes az alkotásod!
A végén nyitvahagyod a kérdést, hogy pénz nélkül, telefon nélkül, abban a környezetben mit is tud tenni a megmentés érdekében pillanatnyilag. Ha a pillanatnyi nehézségeken valahogyan úrrá lesz, akkor pedig hosszútávon ezúttal sikerül-e megmentenie, vagy ez is csak egy lesz a sorból, amikor hiábavaló erőfeszítéseket tesz a testvéréért…
Elgondolkodtató! Gratulálok!
Judit
Kedves Eszti!
Szomorú, hogy a XXI. században ilyen gettók vannak szinte minden nagyobb városban, néhol több is. Tudom a novellád nem erről szól, sokkal inkább a testvéri-szeretetről, és az szivetmelengető érzés. Tetszett az írásod.
Szeretettel: Zagyvapart.
Köszönöm szépen a hozzászólásaitokat!
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Nagyon emberi történet a testvéri szeretetről. Tetszett.
Ági