Hét éves voltam, amikor a szüleim magukhoz vettek egy árva kislányt, nálam alig fiatalabbat. Nem sokat törtem a fejemet azon, hogyan jutottak erre az elhatározásra, ők meg semmit se mondtak. Egyszer csak ott volt a kislány, akit Mentának neveztek. Még sosem hallottam ilyen csodálatos nevet, és máris bizakodtam a barátságban.
Először rendben ment minden. Menta megkapta az üresen álló sarokszobát, amelynek létezése egyszerre értelmet nyert a házban. Hát persze, a szüleim mindig is szerettek volna még egy kislányt; csakis azért vették meg a nagy házat, hogy bőven legyen helyük a lányaiknak. Hogy aztán nem érkezett több utánam, örökbe fogadták ezt a kis, törékeny Mentát, hadd legyen közöttük a holdfény is, ne csak a napsugár. Ez utóbbi tündöklés természetesen én voltam. Hét éve éltem abban a szilárd meggyőződésben, hogy az élet kivételes ajándéka vagyok, és mindenkinek az a legfőbb boldogsága, ha engem szolgálhat. Papa, mama, és most már Menta is csak azért jöttek a világra, hogy az én alázatos rabszolgáim lehessenek. Néha szigorú úrnő voltam, és mosolymegvonással büntettem minden henyeséget, máskor elnéztem a legnagyobb kihágásokat, például megengedtem mamának, hogy egyedül fürödjön. Igazából sosem értettem, miért van a felnőttek életének egy olyan darabkája, amelyben az én királylányi pompám nem kívánatos.
Hamar kiderült, hogy Menta ugyan elég barátságos, de senkivel nem barátkozik; sosem lesz a barátnőm abban az értelemben, ahogyan én elképzeltem az amiciát. Szívesen beszélgetett vagy játszott – akkoriban gyufásdobozokat gyűjtöttem, teleragasztottam színes papírokkal, utcákat és városokat építettek a palotákká avanzsált dobozkákból, parkjaikban lengedezett a zöld selyempapír. Menta nagy türelemmel ragasztgatta az ablakokat, de aztán egyszer csak megunta, bevette magát a sarokszobába, és mindenkit kiküldött.
Lázadásnak ítéltem ezt a viselkedést. Vagy nem az a kötelessége az egész világnak, hogy az én szeszélyeimet lesse? Rögtön a születésem pillanatában trónra ültettek, nem ismertem más ülőhelyet. Ez volt az első perspektíva, felülről lefelé – jó magasról a feneketlen mélységbe, amelynek az egyetlen rendeltetése, hogy kontrasztját képezze annak a nagyszerűségnek, ami én vagyok. Később persze ez is megváltozott, mint olyan sok minden. Most már egyre több a kellemetlen dolog, és azokkal mindig nekem kell szembesülnöm. Hol van már az áldott királylányság? Bár ha jól meggondoljuk, talán nem is volt annyira áldott. Különféle rokon nénik húzták az orrukat, próbáltak leszoktatni arról, amit szemtelenül hencegésnek neveztek – sőt egyszer a tulajdon füleimmel hallottam, amikor a szüleim arról beszéltek, hogy Alizka milyen önző és elviselhetetlen, egy igazi, undok kis boszorkány. Ez annyira váratlanul ért, hogy nem is fogadtam el. Papa egy másik kis Alizról beszél – mama tréfál, mert engem nem illet más, mint hódolat.
Azt hiszem, tényleg elviselhetetlenül undok voltam, és éppen azért vették magukhoz Mentát, hogy meginogjon a trónon – remélték, hogy Menta majd egészen más minta lesz.
Akkor még nem ismertem Menta történetét. Ő maga nem mesélt sokat magáról. Szülei meghaltak, autóbalesetben. Ő is velük utazott, mint pólyás csecsemő, de nem érte egyetlen karcolás sem. Egy rokon néni vette magához, aki vénséges vén volt, legalább ötven éves – itt mindkettőnket elfogott a jeges borzadály, mert kimondhatatlanul sok az ötven, nem illik ilyen sokáig élni, csak a vasorrú bába él ötven évig, és a vasorrú bába rendkívül gonosz. Gondolom, én is rosszul tűrném, ha az arcom közepén fekete bádogcsőr meredezne – nem, tiltakozott Menta, a néni szeretett engem, de most már ő is meghalt, velem meg nem tudtak mit kezdeni. Aztán elhoztak ebbe a házba, és azt mondták, legyek nagyon kedves. – Kik hoztak ide? – Nem tudom, idegenek. Egy nagy, fekete autón – és ekkor nagy tisztelettel tekintettem Mentára, aki körül szabadon csapkod a halál, a fekete autó sem lehet más, mint a halál paripája. De arra nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Kiválasztottságom boldog tudatában el sem tudtam képzelni, hogy baj érhet.
Érdekes lehet, amikor valaki meghal. Hogyan megy el? Egyszerre, vagy részletekben? Menta nem tudta, vagy nem akarta megmondani. A balesetről nem maradtak emlékei, még szép. És ami a vénséges vén nénit illeti, a dolog éjszaka történt. Reggelre minden elvégeztetett.
És mit csináltál, amikor rájöttél, hogy –
Mit csináltam volna? – kérdezte Menta közömbösen, átmentem a szomszédba, és megmondtam nekik. Volt nagy kapkodás meg idegesség, de ilyenkor már mindegy, nem lehet segíteni.
Szerettem volna megtudni, hogyan kerültünk be mi a képbe, de itt falba ütköztem minden fronton. Mama csak azt hajtogatta, hogy Mentának szerető családra van szüksége, és ez így igaz, de miért éppen mi vagyunk azok? Egyáltalán honnan tudtuk, hogy Menta létezik? Ezt mind automatikusan elintézik a gyermekvédelmisek, magyarázta papa, mire egy kép jelent meg a lelki szemeim előtt: fehér csuklyás, arctalan emberek gyerekeket hurcolnak magukkal, szétosztják őket a szomszédságban, ahogyan a Mikulás dobálja be a cukorkát és a virgácsot a kéményeken.
Nagy butaság, de nem ez volt az egyetlen dolog, amiről nem tehettem semmit. Nem akarták, hogy megtudjam, napsugaras tudatlanságban akartak tartani. Ne foglalkozz vele, kérte mama, végül is, az a lényeg, hogy Menta boldog és jó helyen van. Nem szereted Mentát?
Persze hogy szerettem, valahányszor Menta hajlandó volt hozzájárulni az én szórakoztatásomhoz, és nem próbálta meg kicsempészni a szemétbe a rosszabbul sikerült gyufásdobozaimat. De azt is el kell ismerni, hogy nem volt könnyű őt szeretni. Nagyon is ragaszkodott a függetlenségéhez. Minden nap többször is magára zárta az ajtót – Nekem most egyedül kell lennem, értsd meg. Hogy lehetett volna megérteni? Alapvetően különböztünk egymástól. Menta sápadt és befelé forduló, társaságot csak módjával kedvelő, tanulásban szeszélyes – kiválóan megoldotta a feladatokat, de csak akkor, ha érdekelte – és amit egyszer unalmasnak talált, annak nem volt esélye többé. A világ legnagyobb szamárságának találta az átlagolást – mondjuk, nemcsak azt, elég sok dolog volt nála tiltólistán – igen, személyek is, például egy tanító bácsi, akibe a fél osztály szerelmes volt.
Én is, bár utólag azt kell mondanom, hogy nem tudom, miért. Nagyképű, nagyokos, tökfej vagy vízfej volt ez a huszonnégy éves bácsi. Szinte perceken belül összeszűrte a levet az igazgató feleségével, és őszintén csodálkozott, amikor kirúgták. Nem értékelték az innovatív tanítási módszereit! Megsirattuk, már aki, mert Menta még véletlenül sem; talán még örült is, amikor a tanító bácsi elhúzott az iskolából, mint a vadliba.
Ekkoriban vette föl azt a szokást, hogy hangosan beszélt a szobájában, zárt ajtó mögött. Nem magában, mert időről-időre elhallgatott, és mintegy bevárta, amíg a másik befejezi. Egyoldalú társalgásnak hangzott, bár volt benne rendszer.
Akárhányszor ott ácsorogtam a bezárt ajtó előtt; néha ki lehetett találni, mit mondott a másik, néha nem. Végre Menta elárulta nagy nehezen, hogy van neki egy barátnője, aki már régen meghalt. Úgy érted, egy kísértettel barátkozol? – Menta kiigazított: Nem, a barátnőm nem kísértet, csak halott.
Titoktartást nem kellett fogadnom, de magamtól is éreztem, jobb lesz, ha erről nem beszélünk. Megvallom, nagyon imponált nekem, hogy Menta egy halottal barátkozik. Ő ebben nem látott semmi különöset. Számára egészen máshol húzódott az élet és a halál közötti határvonal – ha volt egyáltalán. A halottak ugyanolyan emberek, mint mi! – Látod is őket? – Nem mindig, felelte habozva Menta, de a barátnőmet már sokszor láttam, és jókat beszélgetünk. – Milyen? – Hogy érted azt, hogy milyen? – Hát például, milyen a haja? – Két hosszú, barna copfja van. – Szép? – Igen, nagyon szép, sokkal szebb, mint azok, akik élnek. – Nem gondolod, hogy ez nem rendes dolog? – Mi nem rendes? – Hát az, hogy halottakkal barátkozol.
Menta elgondolkodott. Szegények, nem tehetnek róla, mondta megfontoltan. Nem az ő hibájuk, hogy ez történt velük.
Új távlatot nyitott előttem ez a beszélgetés. Nem tehetnek róla, persze hogy nem. Gyanútlanul beülsz egy autóba, vagy még azt sem, otthon vagy, rendezgeted a fiókot, és egyszer csak rád szólnak: Most már hagyd abba, semmi értelme. Halott vagy. Elmegyünk egy másik helyre. Lódulj már, nem érek rá, ma még nagyon sok halottat kell begyűjtenem. Így megy ez?
Nem tudom, rázta a fejét Menta, engem még nem vittek el.
A barátnőddel mi történt?
Nem tudom. Nem mondta meg.
Kérdezd meg.
Nem merem.
Új távlat volt ez is, Menta valamit nem mer megkérdezni – amúgy minden visszafogottsága és magánykedvelése ellenére sem volt gyáva, különösen szerette a húzós kérdéseket. Miért ne kérdezhetné meg az ember a barátnőjétől: Áruld már el, lécci, hogy haltál meg, mi a véleményed az egész ostobaságról, aminek élet a neve, szeretnél-e visszajönni, vagy jobb odaát? Menta mereven elzárkózott. Ezt mind nem illik. Ha nem mondják el maguktól, akkor nincs mást tenni, titok marad – aztán mégis bevallotta, hogy a barátnője nem mindig elégedett velünk. – Velem sem? – Veled, azt végképpen nem.
Megsértődtem, miért is ne, hiszen eddig csak arról volt szó, hogy én vagyok a napocska meg az éltető forrás, papa és mama egyetlen öröme, az életük értelme, a világ minden kincse egy marék hamut sem ér hozzám képest. Mint már említettem, maximálisan egyetértettem minden dicsérettel; hibátlannak tudtam magam, és különben is, mi van, ha nem lennék tökéletes? Továbbra is körülöttem keringenének a bolygók és a csillagok, minden csak az én visszfényem, ami odafönt ragyog, én világítok magamnak, hogy lássak egy kicsit éjjel is. Ha másokhoz is eljut a fény, az kizárólag azért van, mert kegyes hangulatban találtak – ha akarom, örök sötétséggel sújtom a világot. Hol van még egy elkényeztetett taknyos, aki hét évesen nem így gondolkodik? És most valaki azt állítja, hogy nem elégedett velem. Egy közönséges halott állítja ezt, aki annyira tökéletlen, hogy nem is látható. Biztosan azért nem mutatkozik, mert csúnya és kopasz. Csak csontjai vannak, és halálfeje, mint a biológiai szertárban Ubulnak. Elméletben nekünk alsósoknak nem lett volna szabad bemenni a szertárba, persze Ubult mindenki meg akarta nézni, és borzongó gyönyörűséggel meg is néztük. Ilyen a halál – Menta megint kivonta magát a kollektív szórakozásból, azt merte állítani, hogy a halál nem olyan, mint Ubul. Tessék? Ubul nem műanyag, hanem igazi csont.
No persze, majd igazi csontok porlanak az iskolai szertárakban, de akkor mi még fenntartások nélkül hittünk Ubulban, és védelmeztük az érdekeit.
Most azonban nem Ubult sértették meg, hanem engem, és ez nem vicc.
Mindent elmondtam mamának, na jó, majdnem mindent. Hogy egy kísértet lakik velünk, és Menta még bátorítja is: gyere csak, itt nagyszerűen lehet kísérteni. A tisztelt kísértet megbántott engem, azt mondja, hogy nem elégedett –
Édes szívem, sóhajtott mama, és magához ölelt, próbáld Mentát megérteni, nem volt könnyű az élete. Engem is váratlanul ért egy-két dolog Mentával kapcsolatban, de nem akarok most ezzel foglalkozni, mert ez a kislány minden segítséget megérdemel.
És én? – kérdeztem szemrehányóan.
Újabb ölelések és nagy puszik. Kicsi szívem, neked nincs szükséged segítségre, mindened megvan, és mindenki nagyon szeret. Szegény kis Menta, még ő se tudja, hogy –
Mit nem tud Menta?
Mama kitért az egyenes válasz elől. Hát, hogy már eddig is mennyi szerencsétlenség volt az életében. De majd megmondom papának, és ha ő is jónak látja –
Valamit tényleg elmondhatott, mert papa beszélt Mentával, feltűnően sokáig beszélgettek, és Menta megharagudott rám. Minek mondtad el? – Nem tudtam, hogy titok. – Mégis mit gondoltál, megtudsz valamit, és máris szaladsz a mamádhoz, mint egy pisis gyerek? – Mama szerint segítségre van szükséged.
Majd mindjárt elhiszem, hogy te csak jót akartál, dühöngött Menta. Vedd tudomásul, hogy nem kell segíteni. A barátnőm nagyon jól el tudja intézni – persze te ezt még nem tudhatod, de ez a lány mindent elintéz, amit csak akar. – Hogy tudná elintézni, kérdeztem őszinte szánakozással, hiszen már halott?
Büntet, kiáltotta menta, mindenkit megbüntet, ha úgy akarja, ha én akarom!
És nem tudom, hogyan csinálták, de több megmagyarázhatatlan dolog történt, apa legfontosabb fájljai eltűntek a számítógépből, anya csak egy szemet fogadott el az Ilonka néni meggyes réteséből, és nagyon beteg lett, az egész teste teljesen vörös – doki bácsi azt mondta, hogy csalán, persze én rögtön tudtam, hogy csak viccek, a felnőttek mindig hazudnak a gyerekeknek, mert megtehetik, erről nem lehet leszoktatni őket. A csalán egy zöld gaz, és nem érdemes megfogni, mert csupa hólyag lesz tőle a kezed. A Mikulás meg a nyuszi is szörnyű hazugság volt, és papa nagyon élvezte, amikor kiderült – nevetett és csapkodta a térdét, meg tudtam volna fojtani – de mindegy, ezt már megbocsátottam neki. Ő sem okosabb, mint a többi felnőtt.
Számtalan, apró bosszúság adódott, kifutott tej, elveszett garázskulcs és hasonlók, a kiváló barátnő csak velem nem ment semmire, és Menta elismerte, hogy nem érti. A barátnőm azt mondja, neked különleges képességeid, pszichikai erőid vannak, bármivel próbálkozik, az lepattan rólad.
Kinek ne hízelegne, ha azt mondják róla, hogy különleges? Természetesen mindig tudtam, hogy különleges vagyok, jobb, mint mások, szebb, értékesebb – hét éve, több, mint hét éve hallgattam ezt a zsolozsmázást, hogyne hittem volna el? Ugyanakkor egy kis félelem is bekúszott a bőröm alá. Két szobával arrébb egy kísértet azon fáradozik, hogy nekem ártson. Eddig még nem sikerült, de nagyon elszánt. Mi lesz, ha egyszer megtalálja a megoldást?
Nem kellemes, ha egy közönséges kísértet a sarokszobában – és végül is, miért? Mert elmondtam valamit, ami nem is volt titok?
Miért hozták ide ezt a Mentát? Miért nem egy fiút? Egy nagyobb fiút. Mindig szerettem volna, ha van egy bátyám, aki megvéd, amikor a többi gyerek szemtelen – meg aztán rengeteg barátja lenne, akik mindig meglátogatják, és az ő barátai az én barátaim – valamelyik jobban is megtetszene – igen, tudom, kicsi vagyok, és fogjam be a számat, ezt a programot nagyon unom. Majd meglátjátok, hogy nem vagyok olyan kicsi. Nagylány vagyok, nemsokára nyolc éves, és halálosan idegesít a gyerekezés,
Végül nekem mégsem lett semmi bajom. Karácsony előtt egy nappal Menta belázasodott. Apa kihívta az ügyeletet, az ügyeletes orvos a mentőt, de már késő volt, Menta még a kórházba vezető úton meghalt.
Az üres sarokszobából halk zokogás hallatszott, aztán süket csend lett, a kísértet elköltözött.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy fel se tudtam fogni, hogyan lehetséges. Sajnálnom kell-e Mentát, aki most biztosan nagyon jól érzi magát a halottak között – zavartalanul örülhetek-e annak, hogy megszabadultam egy nagy veszélytől – most így utólag azt hiszem, inkább csak örültem, megszűnt a nagy nyomás, a fenyegető szikla másfelé zuhant.
Papa elég különösen viselkedett, hogy mást ne mondjak, sírt, mint a záporeső, és mama kifürkészhetetlen arccal járkált a lakásban. Nem gondoltam volna, hogy Menta halála ennyire megviseli papát.
Sok évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam, Menta a papám lánya volt, és az én féltestvérem.
4 hozzászólás
Elbűvölt a novellád!
Nagyon sok helyen tovább gondoltam a részleteket, vagy mögé gondoltam a háttértörténetét egy-egy bekezdésnek. Profi fogás az egyes szám első személyben elmesélt sztori. Nem vagyok benne biztos, de mintha néhány helyen átváltott volna egyik-másik mondat egy kívülálló mesélőre. Ettől függetlenül olvastatja magát az írásod. Észre sem vettem, hogy a végére értem. Illetve, de. Jó csattanó az utolsó mondat.
Az "egykék" valahogy így láthatják maguk körül a világot. A misztikum is kellő mértékben, leheletfinoman van jelen.
Gratulálok!
köszönöm az észrevételeket. eredetileg csak azt akartam bemutatni, mekkora különbség lesz két testvér között, ha egészem ellentétes körülmények között nevelik őket – az egyiket piszkosul elkényeztetik, a másik hányódik a vakvilágban. a "kísértet" lehet a trauma konkretizálása is – bár én szeretem a "kísértetes" sztorikat.
Kedves Müszélia nagyon jó volt olvasni ezt a megható és jól megírt novellát. Igazán kár, hogy ilyen szomorú vége lett, de hát a sors már csak ilyen. Üdv Jega Ibolya
Kedves Ibolya, örülök, hogy tetszett. De miért szomorú? Ha 80 évig élünk, és már mindenféle nyavalyánk van, az jobb?