Merengek

A nyári hőség bőrömre tapasztja papírvékony ruhámat, amint kutyámmal az elhagyott parti sétányon ballagunk. Az aszfalt forrón terül el a tikkadt hársfák tövében, átlényegült a pillanat, levegőmolekulákat zaboláz izzó üstjében a delelő nap. A patak medre majdnem száraz, a tavasszal még teljes erejével dühöngő, házakat elönteni kész marcona víztömeg helyén lics-pocs iszap vívja harcát életre-halálra az aszaló szörnnyel. A kis tacskó vad szomjjal veti magát az enyhet adó habok közé, reményei a ragacsos sártömeg hűsítő nedvében nem válnak maradéktalanul valóra, kiszáradt torkára gyógyírt nem talál.

tűző napon vár
elolvad a gondolat
de ő mesze jár

Folyton te jársz az eszemben, a júliusi délután minden percét utolsó mondatod kavarja zavaros porfelleggé: már nem kellek neked. Ezután nem én leszek, akinek elalvás előtti mondataidat lágyan a fülébe súgod, esténként nem hozzám térsz haza, hogy a fárasztó nap utáni jutalmad learasd. Próbálok úrrá lenni a szívet megsemmisítő fájdalmon, kietlenségemben hű ebem hűvös orrocskája vigasztal.

forrók a kertek
így üzen a napsugár
mindig szeretlek