Reggel. Minden megmaradt levél, gally, ág jégruhába búvik, hóba takarózik, sejtelmes jégmaszkja mögül szemléli a világot. Érverése is lelassul, hogy kitarthasson a tavaszig.
Ha ugyan lesz még tavasz!
Mert most tél van. Minden fa és bokor száraz avart gyűjt gyökerei köré az éj sötétjében, hogy az is melegítse valamelyest elgémberedett törzsét, ágait…
Mozdulatlan a táj, olyan, mintha megállt volna az idő. De nem! Csak kilassult kissé.
A meleg szobában csendesen telnek a percek. Az asztalon heverő ébresztőóra makacsul mér továbbra is: egy egyezményes emberi-időt, egy közös-időt, egy társadalmi-időt, melyhez a természetnek is illenék alkalmazkodnia, s mely’, ha egyedül van az ember, vagy ember nélkül a csendesen szunnyadó természet, semmit nem számít…
Belső időm lassan teljesen elszakad a valóságtól.
Újra kél a virradat.
Minden képzeletet felülmúló hideg kocogtatja erkélyem ablakát. S megáll az idő… Bögrémbe csorgatok még egy kis teát, a tintatartóba mártom a hegyezett lúdtollat, s folytatom, kiteljesítendő hajnali látomásom.
Negyvennegyedszer ébred a nap. Ezúttal is nyálasan, nyirkosan. Távolinak tetsző, hideg teste fehér bundába csavarva dereng a halvány látóhatáron. Lassan emelkedik; kecses karjai, hosszú combja, őszibarack csípeje lassan tovatűnik a reggeli ködfürdőben, tejszín lapockái hátravetik bolyhos hó-gúnyáját, s ontják a világra az illattalan pelyheket…
Minden megtisztul, egy jobb jövő reményében; szűzen lép a természet teremtője elébe.
Tél. Minden képzeletet felülmúló hideg kocogtatja erkélye ablakát. S még mindig áll az idő…
Újra ébred a nap.
Csendesen tűnnek tova a hosszúnak tetsző percek.
Ezúttal is nyálkásan, nyirkosan…
Száraz avart gyűjtök az éj leple alatt. Felettem hideg, hó-bundába csavart teste sápadtan dereng a halvány messzeségben…
Belső időm teljesen elszakad a valóságtól…
Újra ébred a nap. Nyálkásan, nyirkosan, oly’ távolian, s valahogy kedvesen.
Minden képzeletet felülmúló hideg kocogtatja ott lenn, annak az embernek az erkélyablakát. Összébb húzom magamon pehelybundám, míg a ködfürdőhöz nem érek. Jégvirágot lehellek a gőzölgő üvegre. Tejfehér lapockáim vacogva koccannak össze. Lágyan omlik a ködszőrme bokámhoz, s szakad szerteszét, hullatja pelyheit a didergő világra…
Elhagyok időt és teret. Fehér ködön át szállok, mind magasabbra és magasabbra. Már szinte nem is látom a tömböket, a jegessé dermedt leveleket, a megfagyott bokrokat. Meztelen lángtestemre gyűjtök még pár felhőpamacsot, saját fényemben mosom meg az arcom. Ahogy emelkedem, úgy kopnak ki emlékezetemből az ismerős tárgyak, tájak, élmények. Emel magával a mindenhatóság ereje, a halhatatlanság bizonyossága. Aranyszín vér zúg ereimben.
Mozdulatlan a táj. Olyan, mintha megállt volna az idő. De nem: csak kilassult egy kissé…
Az emberek nehezen értik meg az ilyesmit. Az alvó természet misztériuma ez…
Minden megtisztul, egy jobb jövő reményében; szűzen lépünk megannyian teremtőnk szent színe elébe…
S szellő vág át a hajnal játszóterén. Levelek rezzenek nyikorogva, sápadtan; gyengeségük ellenére is igyekeznek szabadulni az időtlenség béklyójából. Mozdul a világ, odafenn végigcsusszan hátán egy hófelhő: le kecses karján, hosszú combjain, körbenyalja reszkető térdeit, simogatja gyenge bokáját, ujjait, arany haját…
Havazik…
Csak volt mozdulatlan a táj. Nem áll meg az idő, csak kilassult időnként…
A lapon hetvenhetedszer ébred a nap, odakinn már beesteledett. Hóvihar utáni csendben virrasztanak a holtnak tűnő bokrok, jégparókás fűzek. A hold résnyire nyitott szemén les át az embervilágra.
Első mondataim értelme már a múlt homályába vész; csak összevissza soraim nyomán dereng valami csekély értelem a kiszáradt betűk tengerén…
Lesétálok a térre. A halhatatlanság dalát fütyüli a szél egy üres csigaházon. Az egykor nyálkás csigatest ma már csak kicsiny energiapont, mely ott szunnyad egy közeli fűz ereiben; virraszt, imába foglalja teremtője nevét, s vár a virradatra, vár az életet hozó tavaszra…
Belső időm lassan visszakanyarodik a valósághoz. Lelkem időmérőjének csillogó kerekei elkeseredetten keresnek kapaszkodót a valóság rozsdás billentyűihez, igyekeznek zárt formákba önteni túlcsorduló látomásaim, kikristályosítani a szikrákat hányó élményzuhatagot.
A hó alatt ott nyugszik. Kecses karja alatt tejfehér párnája. Az emberek csak nehezen értik meg az ilyesmit: az alvó természet misztériuma ez…
Olyan, mintha megállna az idő. De nem. Az idő soha nem áll meg, csak kilassul időnként. Hetvenhétszer ébred ugyanaz a nap, jégsapkás fűzek közt várnak rovarok, kagylók, bogarak a virradatra, mely eljő’ talán. Semmi nem biztos, de él bennük a remény.
Megállok a temető kapujában. Beszívom a fagyos téli levegőt. Halvány belső mosollyal nyugtázom a képet, mely apró lángokat ébreszt meggyötört lelkemben: frissen földelt síron heverő, üres csigaházon fütyüli a szél a halhatatlanság örök dalát…
Tél. Minden képzeletet felülmúló hideg kocogtatja erkélyem ajtaját. Olyan, mintha megállt volna az idő. De nem: az idő csak olykor-olykor kilassul, hogy teret engedjen a hétköznapi csodának…
5 hozzászólás
Gyönyörű, “impresszionista” írás! Nagyon elkaptad a hosszú téli napok hangulatát. Igaz, most kicsit nehezen tudtam beleélni magam, mert kb. 30 fok van körülöttem: ez viszont nem az írásod hibája. 🙂
Olyannyira merengő, hogy vele merengtem én is!
Annyira kifejezően írtad körül, ahogy megáll az idő, hogy itt nálam meg is állt.
Bekerültem egy különös spirálba… még szerencse (vagy nem?), hogy valahogyan kikeveredtem belőle!
Igazán nagyon tetszett! Gratulálok!
Gunoda!
Köszönöm! Megtisztelő. Impresszionista? Hm!
Ujjgyakorlatnak szántam – de most egészen odáig vagyok, hogy “gyönyörűnek” tetszik!
Drága Gyömbér! Te még jössz a sportszelettel! Derültél rajt, de Te is tudod, hogy HELYES a megfejtés! Ugye, igazam van? (lásd Vonzalom)
Csak gondolj bele!
Mégegyszer, köszönöm, hogy itt jártatok! Olvassatok máskor is! Üdv: Kuvik
Szia!
Tudom, (sportszelet) nem felejtettem el!!! 🙂
Gy.
Különleges élmény olvasni Téged.
Elvont…és mégis úgy éli meg az ember, mintha vele
történnének a dolgok.
Nagyon jó " ujjgyakorlat" !!