Hol volt, hol nem volt – lehet, tán igaz se vót, habár a mesék igazak ám, „tök-teljesen” mindegy – szóval volt három kismalac. Anyujuk meg útra bocsátotta őket, mondván: „megöregedtem, elhíztam, eredjetek utatokra malackáim, próbáljatok szerencsét!” Azt azér’ gondosan eltitkolta tőlük, amitől rettegett. (Voltak már korábbi tapasztalatai.) Késői malacok voltak a kicsik, és vészesen közelgett a Szilveszter, no meg az Újév. És szíve vérzett volna, ha meglátja egyik kedves szülöttjét tepsiben, bőröcskéjét kockázottan, sörrel bőségesen meglocsolva, az Ünnep ínycsiklandó díszvendégként, az Újévi asztalon. Malackáját szájában citromkarikával… Így hát, bár majd megszakadt anyai szíve, elmarta őket magától. És, hiába is könyörögtek, ríttak keservesen, visítottak, meg röfögtek szegény, elárvult, elüldözött kicsinyei…
No, mindegy, engedjük őket útjukra. Egyelőre. Mert abba’ a házba’ élt három kismacska (is), – éltek többi, sok más, „rengeteg macskák” között. (Akkoriban még nem volt szokásba’ az ivartalanítás, meg a cica-óvszer sem.) Így hát, a macskák szaporodtak ezerrel. Csak hát – ez piszkosul szúrta ám a gazda szemét; mikor a rengeteg éhes fajzatja, estéként nyervogva dörgölőzött hozzá, vágyódva még az üres, kolbász nélküli paprikás krumplira is. És ez még csak hagyján, de éjjelente, ha ledőlt a mezőgazdasági munkából, nem hagyta őt aludni a macskaszerenád, a macska-szimfónia… („És, ezek csak még tovább szaporodnak mikor úgy elfáradtam a nagy mezőgazdasági munkában, szántásban, vetésben, aratásban, hogy hiába vár rám, kedves asszonyom” – gondolta emígy, igen nagy nagy szomorúságában.)
Az ugyan ” igazságosság” volt, hogy egér nem maradt már meg, azon a tanyán. Részben megleckéztették (leginkább megették őket, házőrző cicáik – miután „játszottak” velük.) A maradék, egérporontyok, inkább a migrációt választották; feladták állampolgári (szavazati) jogaik, távoztak messzi országokba. Így történt.
No, mindegy, a malackák útra indultak, oszt semmi Idő múltán, csak türelem (!), lettek társaik is. Mert abba’ a házba’, baj történt, de piszkosul nagy baj ám! Tudni illik, a három éhes kismacska egyszer csak beszabadult a kamrába. Ki hibája volt, tán „gazdaszonyuké”, netán gazduramé – aki még egy utolsó kupica pálinkáért lopózott be, (csak a pörlekedő asszony meg se lássa), mind1! Lényeg az, hogy valamelyikük nyitva hagyta a kamra ajtót! Mindenesetre, nem a cicák voltak a hibásak, ők nem tehettek semmiről! Mert ez volt a sors igazságtalansága, mindenesetre besurrantak a nyitva hagyott kamraajtón.
És, láttak ott annyi-annyi ennivalót – szemek elé tárult az a sok-sok finomság! Igazság szerint, már a rengeteg látnivalóval is jól lakhattak volna, de nem oly „fából faragták őket”.
„Azért, ez igazi nagy disznóság, fújt a kiskandúr; „ezek maguktól is sajnálják az étket! Éhkoppon vannak, még egy kiszáradt kolbászvéget is kispórolnak a krumpli levesből, pedig lám, mennyi itt a finomság!” Mert, igaz, ami igaz abba’ a kamrába’ a gondosan kalibrált, kiegyensúlyozott rudakon lógott még a rengeteg kolbász, szalonna, Húsvétra megőrzött sonka, bablevesbe vágyó füstölt csülök – még az ember szájába is összefut a nyál, mindezek, elképzelése okán!
Mind1, azért nekiláttak a megannyi finomságnak; pontosítok, inkább csak próbáltak nekilátni. De lett baj, és naná, hogy mekkora! Sajna, bárhogy is próbálkoztak, nem érték el a rudakon függő rengeteg finomságot – próbálkoztak bárhogy is. Sajna, akciójuk közben sikerült leverniük a polcokról pár üveg befőttet, lekvárt. Lett ám dirr-durr, nagy csörömpöléssel! Morgott is ám kiskandúr, nagy mérgesen: „az emberek megeszik ezeket? Méghozzá, üvegcserép körettel?” Mind1! Mert, minden rosszban van valami jó; ahogy megijedtek, ugrottak szerteszét, hát lássatok csudát, sikerült felborítniuk az aludttejes köcsögöt. Neki is láttak azonmód. Tartott is a nyalakodás mindaddig, mikor megjelent a kamraajtóban pár papucs, meg egy söprű. Nevezett tárgyak, a sipítozó gazdasszonyhoz tartoztak. Menekült is a három pákosztos, az udvar közepére. A zajra előkerült gazduram is; az udvar közepére hajított csizmája kötött a kiscicák lábára útilaput. (De csupán ez egy „költői képzavar” ám.) Mindegy, a három cicának mindenképp távoznia kellett…
(Jaj, kedves, megértő, irántam türelmes, édes Múzsám! Csókold meg öreg, ráncosodó homlokom! Kérlek, adj további erőt, további ihletet ahhoz, hogy folytathassam a három malacka, meg a három kiscica további – ugyan borzalmas, de mindenki számára tanulsággal bíró – fájdalmas történetét! Arról a gonosz, piszkosul alávaló farkasról, nem is beszélve!)
5 hozzászólás
Szia túlparti!
Amint látom, a múzsád szófogadó volt. Látom van már folytatás is.
Nos megyek, olvasom azt is, mert ezt nagyon bírtam! 🙂 Mind1! :)))
Szeretettel,
Ida
Szia Ida!
Köszönettel tartozom, hogy olvastál!
szeretettel: túlparti
kedves Frigyes!
Mondhatni megleptél a meséddel. Tényleg! (Nem igaz)
Elvont olyan, mint szokott, de ki ilyen ki olyan.
Már olvastam csak nem volt kedvem írni. Na most írkálok ezt-azt magam aztán befejeztem.
Na akkor haladjunk! Túlpartis nem is vártam mást!
Ági
Szia Ági!
Ígérem, haladok.
+ köszönöm, hogy olvastál!!!
üdv Neked is/ Frigyes
Szia túlparti!
Tetszik a meséd.
Kati