Mese a mindig jókedvű legénykéről – ötödik rész, 18 éven felülieknek, habár azok úgyse olvassák, nemigen érnek rá…

A királylányt egy tisztáson pillantotta meg. Az erdő szélén kis kunyhó állt, a királylány éppen a frissen mosott ruhát teregette.
– Mit bámulsz, miért vigyorogsz? Nem láttál még igazi királylányt? – toppantott durcásan a kislány.

Az igazat megvallva hősünknek eddig nem volt még szerencséje igazi királylányhoz. Be is vallotta ezt, aztán kifejtette véleményét, mely szerint egy igazi királylány bársonyba, brokátba jár, hattyú-nyakát (valódi!) brüsszeli csipke övezi. Nem beszélve arról, hogy egy igazi királylány aranyhintón jár, udvarhölgyei, és sok egyéb szolganépség veszi körül, lesve minden kívánságát. Meg van az a sok vágyódó kérő, lantot pengető, szépségét hirdető, nyervogó dalnok. De ő nem lát ilyeneket a közelben. (Meg mondott hősünk még sok „további ilyeneket”, érvelésül.)
– Na ja – válaszolt a királylány, és kiköpött.

„Hm”, mondta magában hősünk, gondolván, mégis csak egy igazi királylánnyal áll szembe. Mert a falujukban anno, senki se tudott ilyen messzire köpni, még a közismert, hírhedt specialisták sem.

Közben a királylány kifejtette, hogy ő igazi királylány, ha hiszi a legény, ha nem, különben is papírja van róla. (Közjegyzőileg hitelesített okmány.) Aztán közölte, hogy egy királylánynak se csupa mézes-mázos (esetleg diós-, vagy mákos) kalács az élete. Mert minden reggel, hosszasan kifésülik a haját, helyre igazítják szertelen lokniait, sminkelik; napjában többször kell átöltöznie: reggelihez, ebédhez, követek, no meg a kérők fogadásához – akik halálosan untatják őt, leginkább szamárfület szokott mutatni a hátuk mögött, szemtől szembe meg fügét leginkább – aztán audiencia a családi kápolnában (a püspöknél, annál a vén kéjsóvár bakkecskénél), no meg mindennap délután kötelező görnyedés a hímzőráma felett – fiatal úrilányoknak ez leginkább kötelező. Elmesélte továbbá, hogy hímezni világ életében utált – a nővérei naná, hogy nem – ő leginkább lovagolni, vadászni szeretett, de mindig úgy kellett elszöknie, hogy azt tegye, amihez kedve van, és ebből is mindig nagy botrány kerekedett. Mert történt egy alkalommal, hogy sárosan, lovaglócsizmában esett be a szokásos esti koncertre – a vacsorát sajna lekéste, és büntetésül végig kellett hallgatnia Wagner valamelyik, minimum öt-hat órás operáját ki a bús franc tudja, hány felvonásban. Pedig ő a maga részéről jobban szereti a Guns, – no meg Neil Young zenéit. Meg az is nagy baj – folytatta – ha az embernek lesik minden kívánságát; ha tüsszenteni támad kedve, libériás inasok szaladnak az ezüsttel hímzett zsebkendőért.

Hősünk egyre inkább növekvő részvéttel hallgatta a sűrűsödő panaszokat, közben arra gondolt, mekkora szerencséje van, hogy nem született királylánynak. Hú, mekkora mázli!
Meg az is baj volt – mesélte tovább a királylány – hogy korán árvaságra jutott, apja nemigen törődött velük, gardedámokra bízta őket. (Akik a királylány véleménye szerint, azok őt minden szabadságában korlátozó, vén banyák voltak.) És nem volt szabad játszania a palota körül csellengő cseléd-gyerekekkel sem. Akkor ütött be az igazi vész; apjaura tudomást szerzett arról, az istállóban lovászfiúkkal barátkozik, és ott rangon alul (!), együtt csutakolják a lovakat. Na ne már! De aztán csőstül jött a baj; királyapja tudomására jutott, miszerint összebarátkozott egy lovászfiúval. Ezt követőn elválasztották a két barátot; egyúttal barátja (a lovászfiú) nyakát is annak törzsétől, felség-szemérem-sértés okán.

A legényke közben arra gondolt, milyen jó volt az ő sorsa, hogy falujában nélkülözhette a gardedámokat, no meg az is mekkora szerencséje, hogy nem volt lovászfiú abban a királyi udvarban. (Hú, mekkora egy nagy mázli!) Egyúttal kifejezte részvétét is a szipogó királylánynak; vigasztalásképp csupán annyit bátorkodott megjegyezni: amennyiben valakinek elválasztják a fejét a törzséből, az immár egy irreverzibilis folyamat. És ez ellen már semmit se lehet tenni, (még a mesékben sem).

Nincs sok értelme a szót tovább szaporítani; „kölcsönös szimpátiára” gerjedtek egymás iránt, és amikor a legény közölte, tovább kéne indulnia már, a királylány csatlakozott hozzá. Attól fogva együtt járták a világot. És sok-sok „számos kalandokba” volt részük. (De ezek mind-mind „más történetek”.) A királylány is elmosolyodott már, és előfordult az is, hogy nagy ritkán felnevetett. Kapott a legény jó kedvéből, de hősünknek azért maradt még a jókedvéből éppen elég.

Jöttek-mentek kettecskén ebbe a világba, de a legény látta, kedvesét bántja valami. De szerfelett ám!
– Mi a baj édesem, kicsim? Miért szomorkodsz?
– Tudod az a baj édesem, kicsim, hogy még sohase utaztam villamoson!

/vége az ötödik résznek/