Mese I. része

A vásárban

(ócska lábosok, ládák, keretek
közt sírni láttam egy kicsi gyereket…)

Csak folyvást, rendre múlt az idő, gyorsan, ahogy csak ritka-csuda, igen drága, messziről hozott bársonyon lyuggat fonalat a szorgos kezek által használt varrótű, (vagyis az Idő) hát, ilyen gobbleint szánalmas evilágba sose ilyet hímeztek még, tudjátok, csak oly gyorsan futottak a napok, a hónapok, váltották egymást évszakok, évek, tán évtizedek, lehet, múltak gond lepte, ráncos homlokú görcsös, máskor szertelen vidámságot, örömet, nagynéha gyönyört hozó.évszázadok is, lassan múltba merült már az a régi Csudakert, amit megtalált, de sajnos, későn, túl későn…

Igen, nagyon, oly nagyon későn, mert nem találta már ott azt, akit oly régóta keresett, már hitte: végre meglelte, de elkésett (elsiette, vagy túl későn érkezett, mindegy már) a kertet feldúlták, és az oly régóta keresett, nagyon Kedves akkor sehol, sehol sem volt már!

És akkor, abban a percben mintha kicsit (inkább nagyon is) meghalt volna; elveszített valakit, akit még valójában nem is ismert, szót se váltottak, (mi az, hogy nem néztek – nem is nézhettek még sohase egymás szemébe) igazság szerint valójában még nem is látták egymást…

Jártatok már igazi vásárban? Én a magam részéről nagyon szeretek ilyen helyekre járni…

És hősünk is… Régóta nem járt itt, valójában. Anyó küldte, az öregasszonyban megbízott; az csak ült kunyhója előtt a porban, pipázgatva, mit sem törődve a gyerekek csúfolódásával (boszorkány, égetnivaló, rusnya öreg boszorkány, vén dög) csak simogatta, szeretgette, rakogatta kedves rúnaköveit (közben ott benn a kunyhó tűzhelyén mindig fortyogott valami, rossz nyelvek szerint varázsital, valójában ebéd)és mondta: fogadj már végre egyszer szót nekem kisfiam, el kell menned a vásárba, ő meg egyszer végre szót fogadott, elment, ott megrészegítette a kora őszi friss levegő, aztán meg szédülni kezdett a lassan hömpölygő, egymás lábát taposó tömegtől.

Hát, mindig különleges csuda a vásár, leginkább mindenkor az ócskapiacon: öreg bútorok, festmények, reményvesztett, vagy reménykedő életek eladásra váró, netán mások számára kívánatos rossz ócskaságai, ládák, keretek, meg mindenféle más: elromlott, háztartási gépet, rossz ruhák, lyukas cipők, foszlott álmok…Meg azok a szúette bútorok: öreg, szekrények, íróasztalok, meg azok, ki tudja milyen titkot rejtő, zárt titkos fiókjai.
És akkor meglátta a kislányt…