Meseautó

6:30. A nyár kellős közepe van, én pedig egy reszelős, torokhangra ébredek. Apu indítja be és jár ki az udvarról a régi rozsdás Skodánkkal. Sokan biztosan megkérdeznék milyen is az a reszelős torokhang? Fogalmam sincs, pont olyan, mint a mi Skodánk hangja.
Egy régi történet jut erről a hangról az eszembe:
Alapiskolában, azt hiszem ötödikben épp az egyik német órát szenvedtük végig a sok közül. A tankönyvben egy német dalocska is szerepelt. A tanárnő pedig azonnal rázendített, bár ne tette volna. Akkor talán szegény osztálytársaim közül többüknek adatott volna meg a boldog gyermekkor. A tanárnőnek pont olyan hangja volt, mint a mi rozsdás Skodánknak. Nem is tudom, hogyan éltük túl azt a néhány percet. Csak néhány képre emlékszem, ahogy társaim a fülöket fogják, néhányan védekezően maguk elé tartják kezeiket, vagy éppen a fejüket verik a padba, ezzel enyhítvén a kínon. Szerencsére odafentről egy angyalt küldtek le hozzánk, a zenetanárnő személyében. Benyitott a terembe és elborzadva kérdezte.
– Te jó Isten, mi folyik itt?
– Á csak énekelgetünk – jelentette ki a némettanárnő vérfagyasztó vigyor közepette. Emlékszem az után a nap után, Tomi egészen a ballagásig felriadt néha álmából. Azt mondta azt álmodja, hogy a tanárnő vérfagyasztóan mosolyog és arra kényszeritti, hogy hallgassa meg az ő vadonatúj aranylemezét.
Számomra Skodánknak pont olyan hangja volt, mint szegény németes tanárnőnknek. Hirtelenjében nem is tudom, kit sajnáljak jobban, a tanárnőt a hangja miatt, vagy szegény Skodánkat, hogy elorozták előle az aranylemezt.
6:35. És a motor még mindig jár! Apa, hadd már aaaabbbbbbbaaaa!! És fülemre húzom a vánkost. Sikerül visszaaludnom, de az aranylemezes tanárnő rám is lecsap. Verejtékben fürödve ébredek. Pár pillanat múlva anya lép be a szobámba.
– Indulunk – mondja és eltűnik, a húgomat is ő ébreszti.
A fürdő felé botorkálok, és azon gondolkodom miért is kell egy délutáni piknikhez hajnali fél hétkor kelni.
7:35. Indulunk.
Berakodunk, illetve csak berakodnánk a kocsi csomagtartójába. A csomagtartó teteje nem mozdul. Apu elrohan, térül fordul és egy hatalmas feszítővassal jelenik meg. Nekifeszül… de semmi sem történik.
– Gyertek együtt!! – A család mind a négy tagja a feszítővasnak feszül és… semmi. Lihegve, tanácstalanul lépünk néhányat hátra. Húgom, aki alig múlt hét, kocsi mellé lép, és ahogy erejéből telik rácsap a csomagtartóra.
– Nyílj már fel, te átkozott szappantartó! – kiálltja. És lássanak csodát a szappantartó csomagtartójának fedele felpattanik, de olyan erővel, hogy anyu, felelőtlenül rajtahagyott pénztárcája a szomszédunk kertjében landol.
Még anya a pénztárcájáért indul, mi bepakolunk.
– Indulhatunk? – kérdi apa. A heves bólogatás láttán a gázba taposna, de csak taposna. A motor ugyanis néma maradt. Próbálja egyszer, kétszer, háromszor, de semmi.
– Ezt be kell lökni! – mondja, és tettre készen kiszáll. – Fiam, te próbáld, meg elindítani miközben mi megtoljuk.
Elmagyarázza mit, hogyan és már megy is az autó hátuljához. Megindulunk, lassan gurulva.
– A kettest – hallom hátulról. Én pedig szót fogadóan próbálom berakni a kettest, de a váltó meg sem mozdul. – Fiam!! – apa már liheg. Már én is, minden erőmet beleadtam, de csak nem sikerül. Hátra szólok, hogy nem megy. Helyet cserélünk, én tolok, apa beül a volán mögé. A hátsó ablakból látom, hogy mit csinál. Mindkét lábával a kuplungra tapos, meg feszíti testét és próbálja helyére igazítani a sebváltót. Mikor már lila a feje, és félő, hogy eldurranik sikerül neki. Diadalittasan mosolyog hátra, de ahogy a kocsi rángatódzni kezd, lefejeli a visszapillantót.
Teljesen kifáradva és egy óriási púppal megajándékozva indulunk útnak.
12.23. A kocsi, mint egy szauna.
Lég kondi nincs, az ablak csak apa oldalán van letekerve. Anya végső kétségbeesésében megpróbálja az ő oldalán is letekerni az ablakot. A kallantyú fordul egyszer, még egyszer.
– Neeee! – kiálltja apa, de elkésik. Az ablak hangos csattanással eltűnik. Apa indexel és félreáll. A homlokát ráncolva kiszáll, kiszállítja anyát és az ablakot veszi szemügyre. Megnézi jobbról, majd balról. Majd beszívja a levegőt, lassan kiegyenesedik és egy karate mozdulattal a kallantyú jobb oldala mellett a kocsi ajtajára üt. Miközben kiereszti a levegőt, boldogan tekeri fel az ablakot.
13:12. Úgy esik, mintha dézsából öntenék.
Már alig látni valamit az ablakra hulló esőcseppek miatt. Apa beindítja az ablaktörlőt. Elmerülve figyelem, ahogy a karok jobbra-balra söprik le az esőcseppeket. Jobbra-balra, jobbra-balra, majd hopp, az egyik kar eltűnik a semmibe. Ez aztán a meglepetés, még a másik magára hagyott kar is megdöbbenve megáll egy pillanatra, majd immár bánatosan folytatja a munkáját.
Apa ismét indexel és félreáll. Anyát a kétségbeesés keríti hatalmába. Mi lesz még itt? Ha ő azt tudná!
Hangos dudálások és káromkodások hallatszanak odakintről, ahogy apa a forgalomba próbálja megtalálni a lába kélt, bár inkább szárnya kélt ablaktörlőt. Végül is sikerült neki és az ez idáig a szájában forgatott fogpiszkálóval vissza erősíti a kart. Az utazás folytatódik. Húgom álomra hajtja a fejét, de néhány perc múlva ijedten pattan fel. – Valami rám esett! – tekintetében rettegés ül. Vajon mi lehette az? – Megint! – és az egyik vállára kapja a tekintettét. Majd a másikra. A feje immár épp úgy jár, mint a két ablaktörlő, jobbra-balra. Felsikít. Odabújik hozzám, döbbenten nézem, ilyenre sem gyakran kerül sor. Nem sokkal később a rejtély is megoldódik. A tető pont olyan, mint egy rossz szita, az eső a húgom oldalán úgy folyik be, ahogy csak akar.
– Üljetek odébb – intézi el a családfő a dolgot.
– Az nem fog menni – mondom nyugodtan, mindenbe beletörődve. Apa a visszapillantóból kérdően néz rám. – Alul is beáztunk!! – igen be, a márkás Nike cipőm, a márkás Adidas zoknimmal együtt csurom víz.
Apa már nem is indexel, csak félreáll. Kiszállunk, mindegy hogy hol ázunk. Apa szemügyre veszi a járgányt, megcsóválja a fejét és csak úgy, dühből belerúg a balhátsó kerékbe. Na ez volt az amit nem kellett volna, akkor talán hazajutunk. A kocsi megrázkódott és ismét az a hang – örökké kísérteni fog – majd egyet szusszanva örök álomra hajtott kaszniját. Apa, csakúgy, mint az autó összetör, anya zokog, húgom még mindig hozzám bújva nevet – Összetörött a szappantartó! Hehe! – Én pedig beletörődve állok az esőbe. Talán ha a tanárnő nem kezd el akkor énekelni akkor minden máshogy történik.
Fogjuk a csomagjainkat és az útszélén, stoppolva hagyjuk el a kocsit. Pár méterről visszatekintek rá. A fogpiszkálóval felerősített ablaktörlő búcsúzóul, bánatosan integet felénk.