Minden rendben?

( Csobai István – Artur és Wendler Zoltán – Artúr )

– Meg fognak ölni minket? – kérdezte tőlem Ági.

Elmúlt már éjjel egy óra. Nem volt erőm arra, hogy válaszoljak. Szelíden visszanyomtam az ágyra. Kívül feküdtem, ezzel is vigyázva, nehogy ki tudjon osonni a szobából anélkül, hogy észrevenném. A kezemet a vállán hagytam. Így meg fogom érezni, ha esetleg felkelne. Pokoli fáradt voltam, mert eddig legalább századszor nyomtam már vissza. A letompított lámpa a spanyolfal mögött gyenge félhomályt tudott varázsolni, amiben a körvonalak is elmosódtak. Csak a szemét láttam tisztán. Mereven nézett maga elé, és halkan súgta.
– Megkínoznak minket?
– Nem! – mormoltam. – Nem lesz semmi baj. Csukd be a szemed, és próbálj aludni.
Engedelmeskedett, de éreztem, hogy percenként megremegett. Inkább rándulás volt, ami végigfutott a testén. Eszembe jutott, egyetemista koromban volt úgy, hogy éjszakánként a konyhában tanultam. Olyankor a macska ott aludt mellettem a széken. Neki voltak ilyen végigfutó rángásai. Néha még a körmeit is kimeresztette. Bizonyára valami macska háborúról álmodott. Mire ezt végig gondoltam, Ági megint kinyitotta a szemét.
– Mind meghalunk? – kérdezte.
– Nem, dehogy!
Felült az ágyban, és gondolkodott.
– Legalább ti meneküljetek el! Hagyjatok itt engem.
Könnybe lábadt a szemem, mert tudtam, komolyan gondolja. Feláldozná magát azért, hogy megmentsen minket. Pedig tudtam azt is, hogy nagyon fél. Különben is félős természettel született.

Erről eszembe jutott, hogy egy hónapja, mikor elkísértem a fogorvoshoz. Képes volt már a folyosón sírva fakadni, pedig megígértem neki, hogy csak megvizsgálják. Rettegett minden fizikai fájdalomtól.

Most mintha elaludt volna. „De jó lenne!” – gondoltam magamban. Kettő vagy esetleg már három óra is lehet. Volt egy világító számlapú óra a szobában, az éjjeli szekrény tetején, de nem mertem megmozdulni, nehogy felébresszem. Nem tudom, mennyi idő telt el, valószínűleg kevés, amikor arra ébredtem, hogy mellettem térdel. Kinyújtott kezére támaszkodott, mint egy párduc. Tudtam, hogy fel kellene ébrednem, de visszazuhantam az alvás gödrébe. Nem eresztett könnyen az álom. Megmozdítottam a kezem, de ez nem volt igazán nagy mozdulat. Kínlódtam az ébrenlét határán, de végül győztem. Mikor teljesen felébredtem, láttam, ahogy az óra zöldes számlapja megvilágítja az arcát. Félelmetes volt. Soha nem láttam még ennyire komornak Ágit. Meg sem mozdult. Talán levegőt sem vett. Kis idő után halkan megszólalt.
– Tamás! Most te vagy a férjem?
– Nem, de most feküdj vissza, és ne beszélgessünk.
– Miért? Lehallgatnak minket?
– Nem, dehogy! Csak próbálj meg aludni. Fáradt vagy.
Újra visszanyomtam az ágyra, és ott tartottam a kezem a vállán, bár ez az előbb sem vált be.
– Ha nem vagy a férjem, akkor miért alszunk együtt, és miért fogdosol?
– A válladon van a kezem, hogy vigyázzak rád.
– Az előbb a mellemet fogtad.
– Nem tudtam róla. Ne haragudj. Aludtam.

Nem volt benne túl sok bizalom, ahogy nézett rám. Közben imádkoztam, hogy végre jöjjön már a reggel. Nagyon hosszú volt ez az éjszaka.
– Zoli hol van? – kérdezte aggódó hangon.
– A másik szobában van Jutkával.
– Megölték őket?
– Nem. Alszanak. Alhatnánk mi is. Jó?
– Miért nem Jutkával alszom itt? Miért veled?
Majdnem kimondtam, hogy Jutka fél tőle, ezért én vigyázok most rá. Zoli, a férje pedig annyira kimerült az elmúlt napokban, hogy nincs magánál. Szegény barátom. Most már tudom, milyen keveset alhatott Ági mellett. Mivel nem válaszoltam, lassan visszafeküdt a párnára.

– Hol vagyok? – kezdte ismét.
– Nálunk. Tegnap délután elmentem értetek autóval. Nem emlékszel?
– Mikor engedsz haza?
– Nem vagy bezárva. Amikor csak akarsz, akkor mégy haza, de most éjszaka van. Aludjunk egy kicsit, különben elpusztulok.
– El fogunk pusztulni?
– Jaj, dehogy! Nem, Nem! Csak hülyeségeket beszélek, mert nagyon álmos vagyok.

Karácsony múlt egy nappal. Zoli barátom tegnap délután hívott fel. Annyit mondott a telefonba, hogy Ági feje fölött összecsaptak a hullámok.
Kipakoltam az árut az autómból, és imádkoztam, hogy az öreg tragacs akkuja pörgesse meg a jeges motort. Szerencsém volt, pedig fagyosak a nappalok is mostanában. Az út havas volt, és csúszós, de aznap szinte senki sem járt rajta. Mikor megérkeztem barátom házához, nem állítottam le a motort, nehogy problémák adódjanak az újraindításkor. Amikor beléptem hozzájuk, nem akartam hinni a szememnek. A lakás, a mindig pedáns Ági lakása, romokban állt. Ruhák szétdobálva mindenfelé, párnák, takarók a földön. Ágin piros póló volt, sárga papuccsal, és zöld melegítőnadrággal. Azelőtt sosem öltözött ízléstelenül. Éppen a szoba közepén állt, de nem szólt egy szót sem. Köszönni sem köszönt, amikor üdvözöltem.
– De jó, hogy itt vagy! – örült meg nekem Zoli.
Nem nézett ki valami fényesen.
– Mindjárt bezár a bolt! – folytatta – Nincs már itthon semmi ennivaló. Elszaladok egy rövid időre. Vigyázz addig Ágira légy szíves!
– Mikor aludtál utoljára? – néztem barátom szemébe.
– Talán két, vagy három napja.
– Jobb ötletem van. Úgy látom, itt nagyobb a baj. Beülünk szépen mindnyájan az autóba, és elmegyünk hozzánk.

Meglepően könnyen sikerült Ágit beültetni a hátsó ülésre. Miközben elindultunk, hallgattam a barátomat, amint az utóbbi napok eseményeit mesélte nekem.

– Ági napok óta az egészségi állapotára hivatkozva nem mozdult ki otthonról. Mindenféle ötletekkel állt elő, hogy átalakítja a lakás belső berendezéseit. Először a gáztűzhelyt cserélte le villanyra, aztán azt mondta, hogy a szagelszívó zaja bosszantja. A szüleinek odaadta a tévét, mivel az övék tönkre ment. Tudod, hogy sokat dolgozom. Mindig is ráhagytam Ágira, hogy rendezze úgy a lakást, ahogy akarja. Ő már évek óta nem dolgozik. Szerencsére azért kijövünk egy keresetből is. Egyszer valamelyik este nagyon fáradt volt és véletlenül túl sok gyógyszert szedett be. Kihívtam a mentőket és kimosták belőle, szerencsére sok vitamin volt a gyógyszerek között. Arra gondoltam, pillanatnyi zavar az egész, és majd javulni fog a helyzet. Amikor visszaadta a telefont a szolgáltatónak, azt hittem, spórolni akar a számlákon. Aztán Ági egyik délután kenyérszelés közben elvágta a kezét a csuklójánál. Legalábbis, ezt mondta nekem. Úgy emlékszem, négy napja volt ez. A történet hihető, de az a baj, hogy háromszor vágta el. Elhatároztam, hogy orvoshoz viszem Ágit az ünnepek után. Erről persze hallani sem akar.

Közben megérkeztünk hozzánk. Amikor Jutka, a feleségem megtálalt, hogy együtt együnk, Zoli barátomat a hálószobában találtuk meg. A fotelban ülve aludt.

Végre eljött a reggel. A vasárnap reggel. Hulla fáradtan ébredtem. Ági gyanúsan csendes volt. Hosszasan állt hol az egyik, hol a másik ablaknál. Az udvarra mentem ki telefonálni, hogy Ági ne hallja, kivel, és mit beszélek.
Három pszichiátert hívtam fel, de egyik sem vállalta el, még azt sem, hogy megvizsgálják. Azt válaszolták nekem, hogy komolyabb a dolog. Esetleg skizofrénia, és akkor az ügynek a hivatalos állami procedúrán kell végigmenni, mert a kényszergyógykezelés szükségessége is előfordulhat. Javasolták, hogy egyszerűen hívjam ki a mentőt. Ez volt az, amit szerettem volna elkerülni, de nem volt más lehetőség.
Amikor visszamentem a lakásba, beláttam, a helyzet tarthatatlan. Ági mezítláb állt a konyhában, éppen a hideg kövön. Zoli mondta neki, hogy a zoknit fel kell venni, de ebből Ági azt a következtetést vonta le, hogy a zokniban van a felvevő berendezés, amivel lehallgatják őt.

Kihívtam a mentőt, és kértem, hogy csendben jöjjenek. Ágit kicsaltam az udvarra. Nem volt nehéz, mert mindenképp haza akart menni. Amikor meglátta a mentőt, el akart szaladni. Átöleltem, és felemeltem. A lába csak kalimpált a levegőben. Zoli ezalatt hozta az összekészített kórházi holmit. Nem vagyok gyenge ember, Ági pedig nem túl erős, de hárman alig bírtuk kicipelni a kocsihoz. Közben kapott egy injekciót az orvostól.
Később a mentőben még kettőt kellett adni neki, mert ha menet közben nem kapjuk el, kiszáll a száguldó autóból. A harmadik injekciótól magatehetetlen lett. Az már kiütötte őt. Annyira, hogy amikor megérkeztünk, ölben vittük be egészen az ágyig. Leszíjazták mindkét kezét. Nagyon sajnáltam, de nem tudtam elképzelni én sem más biztonságos megoldást.

Amíg ott voltunk a szobában, a szomszéd ágyon fekvő csinos, fiatal nő azt mondta nekünk, hogy ő nem beteg. Azért tartják fogva, mert el akarják lopni a lakását. Kért minket, hogy segítsünk neki. Hozzunk egy ügyvédet, aki majd igazságügyi orvos szakértő segítségével kiviszi innen. Az idős főorvos asszony ott állt mellettünk, és rám nézett.
– Elég meggyőző, ugye? – kérdezte, miközben odalépett a nőhöz, és felhúzta annak inge ujját. Tenyérnyi kékség látszott a bőrön.
– Vizsgálat közben elcsente az egyik injekciós tűt, és megpróbált levegőt fecskendezni az ereibe. – magyarázta. – Nem csak önmagukra, ránk is veszélyesek. Nem tudhatjuk, most épp minek lát minket. Lehet, hogy marslakónak, akit meg kell ölni. Gyógyszerrel általában jól tudjuk szabályozni.
– Mi van, ha nem akarja beszedni a gyógyszert? – kérdeztem.
A főorvos asszony rám nézett.
– Hogy ő mit akar, az mindegy. Be kell szednie. Vagy így, vagy úgy.
– Meddig tart egy ilyen gyógyszeres kezelés? Mikor gyógyulnak meg?
A doktornő a fejét csóválta.
– Nem érti? Soha sem gyógyulnak meg. Csak jobban lesznek. Idővel talán egészen tünetmentesek is, de meggyógyulni már soha sem fognak. – azzal odalépett Ági ágya mellé, megsimogatta az arcát, és adott neki egy injekciót.
– Most szenved, de megpróbálok enyhíteni a kínjain. – mondta, és lassú léptekkel elhagyta a szobát.
Kicsit még pakoltunk, közben Ági elaludt. Mikor mi is kimentünk a folyosóra, messzebb egy üvegajtó mögött láttuk a doktornőt. Az egyik fotelban hátradőlve aludt. Hatalmas keresztet választott magának. Szerettem volna megcsókolni a kezét, de féltem, hogy felébresztem.

Pár nap múlva elmentem látogatóba. Ági éppen az ablaknál állt, és nézte a hóesést.
– Zoli jól átvert téged. – fordult felém az ablak mellől. – Vagy te is benne vagy?
– Miben vagyok benne?
– Semmit sem értesz? Meg akar szabadulni tőlem. Van valami nője, és azt találta ki, hogy valamilyen ürüggyel bezárat ide. Én bíztam benned, hiszen régi barátok vagyunk, de te visszaéltél a bizalmammal. Hallottál már valamit a személyi szabadságjogokról?
– Nézd meg a bal csuklódat, te jogász. – válaszoltam, de közben keserű ízt éreztem a számban.
– Kenyeret vágtam, és megsérült. Mondtam már, nem?
– Három szeletet, ugye? – bámultam én is ki inkább a hóesésre, csak a szemébe ne kelljen pillantanom.

Egy darabig csendben ácsorogtunk.

– Eltörted a bordámat. – szólalt meg, és felhúzta kicsit a pizsamáját, hogy mutassa.
Rendesen bekékült egy részen a bőr alatt. Valószínűleg akkor történhetett, amikor beemeltem a mentőbe.

– Mondtam, hogy nem akarok kórházba kerülni. Most az a legkevesebb, hogy szépen kiviszel innen.
– Ha a doktornő kienged, azonnal. Rám éjjel-nappal számíthatsz. Telefonálj, és már jövök is. Akkor azonnal hazaviszlek. Hoztam neked süteményt. Ha nem morogsz tovább, odaadom.

Eltelt egy év. Ági felhívott otthonról telefonon. Kérdezte, nem volna-e kedvem elkísérni őt a Galériába egy megnyitóra. Nem rajongtam a tárlatokért annyira, de elfogadtam a meghívást. Nagyon meleg volt. A rendezvény után Szentendrén megettünk együtt egy jó fagylaltot. Amíg a cukrászdában ültünk, lopva néztem oldalról Ágit.

Jól néz ki, és vidám. Ha rendesen beszedi a gyógyszerét, teljesen rendben van.