6.
Másnap reggel korán kipattant a szemem, egy cseppet sem voltam álmos. Magam sem értettem, mire ez a nagy izgalom, engem idáig csak a titokzatos egyiptomi sírok, meg az ehhez hasonló dolgok tudtak lázba hozni. Azonban ez a négy csontváz még az én fantáziámat is megdolgoztatta.
Ám úgy látszott, itt nem lehet elég korán kelni. Ágnes, és a diákok már a csontvázak körül ecseteltek, amikor kimértem. Ágnes mosolyogva invitált, így én is beszálltam a munkába. A diákokat viszont cseppet sem a csontvázak izgatták, leginkább a szerelmi életükkel voltak elfoglalva, arról csicseregtek kis csoportokba tobzódva.
„Na ja, -gondoltam- ennyi idősen, biztosan nekem sem lenne ettől érdekesebb téma.” Hirtelen Netjeru jutott az eszembe. Arra gondoltam, vajon mi lett volna, ha tényleg egymásra találunk? Szégyelltem magam még a gondolatáért is, de hiányzott.
Délutánra a csontvázak kivehetőek, és szállíthatóak voltak. Mielőtt elhajtott velük a nagy, fehér, dobozos kocsi, még egyszer utoljára megvizsgáltam az ujjaik begyén lévő csontkinövéseket. Kétség sem fért hozzá, hogy azok leginkább négyágú tulipánvirágra hasonlítottak. De még mindig nem értettem, mi köze lehet ezeknek a csontvázaknak a Szent Koronához, és ahhoz, amit láttam a koronaszobában? Muszáj volt még egyelőre félretennem ezt a kérdést.
Estig a másik két kutatóárokban dolgoztak a diákok, én pedig hol ide, hol oda csapódtam, hogy mindenkinek segíthessek. Az egyik kis csapatban az egyik diáklánnyal igen jól el is beszélgettem, bár azt gondoltam, ezekkel a „mai” fiatalokkal én nemigen találhatom meg a hangot.
– És mondja, Dr. Haddad, hogy nézett ki a Frigyláda? – Súgta oda bizalmasan Szilvia –így hívták- miután kitárgyaltuk az összes pasiját, kapcsolatát, hogy hogyan jött velük össze, s miképp szakított velük, legutoljára Mihállyal, aki szerinte amúgy nagyon rendes fazon, csak épp van egy szörnyű nagy hibája: túlságosan is szereti a nőket. Felkuncogtam a kérdésen.
– Ki mondta neked, hogy egyáltalán láttam? – Kérdeztem vissza. A lány hunyorogva nézett vissza rám.
– Engem ne próbáljon meg átverni. Tudom én, amit tudok.
– Igazán? És mi az, amit tudsz?
– Hát, hogy maga megtalálta a Frigyládát, és most valahol a föld mélyén őrzik, mert csak ott van biztonságban. – Nemes egyszerűséggel döbbentem le. Szilvia felnevetett. – Látja, több itt a gógyi, mint hinné – mondta, és a földes kesztyűje mutatóujjával megbökdöste amúgy is poros halántékát. Erre elmosolyodtam.
– Akkor nincs is értelme hazudnom – mondtam színlelt megadással.
– De nincs ám! – Erre már a többiek is fülelni kezdtek mellettünk. Mindenkinek megállt a kezében a kis csákány, vagy ami épp nála volt, és feszülten nézték porlepte arcuk alól, hogy mit mondok.
– Rendben, elárulom, de csak nektek, és szigorúan titkos a dolog. – Csak heves bólogatással jelezték, hogy megértették. – Oké. Szóval, a Frigyláda olyan, de teljesen, ahogy az a Bibliában le van írva. Gyönyörű, aranyborítású, tetején a szétterjesztett szárnyú Kerubokkal. És most az őrzőknél van, egy földalatti világban, ahová senki emberfia be nem teheti a lábát soha. – A szemek most még hatalmasabbra nyíltak, soha ennyi érdeklődő, rajongó tekintet nem szegeződött még rám egyszerre.
– De maga járt ott, ugye? – rebegte egy barna, rövid hajú srác jobbról.
– Naná, hogy jártam – bólintottam. – Ugyanis én csak félig vagyok ember. A másik felem egy másik, földönkívüli fajtól származik, akik már kétszer is majdnem megkaparintották a ládát, de hála nekem és a segítőimnek, nem sikerült nekik. A földalatti világ pedig olyan, de olyan csodálatos, amilyet elképzelni sem tudtok és nem is tudhattok soha. Akik odalenn laknak, az őrzők, úgy hívják magukat, hogy orgonok, és olyan hatalmas szemük van, hogy aki csak belenéz, elveszik bennük, mint valami végtelen, kék óceánban.
Az ő találmányuk a piramis-építkezés, ők építették a Nagy Piramist, amikor a saját bolygójuk felrobbant, és ide kényszerültek leszállni a Földre. De odalenn is ugyanígy építkeznek, csak ott csupa aranyból és drágakövekből. És van egy vezetőjük, a Mester, aki olyan öreg, hogy már több ezer éves is elmúlt. Vele is volt szerencsém találkozni és beszélni. Az ő szemébe pedig egyenesen félnétek belenézni, mert olyan minden-érzés hullám söpörne hirtelen végig rajtatok, hogy egy hónap alatt sem térnétek magatokhoz. Ő mondta el nekem, hogy az ember egy ősi földi faj, és az orgonok keveredéséből származik, és egykor átadták az embereknek és előtte az ő őseinek minden tudásukat, csak az emberek visszaéltek vele.
És, amit még nem is mondtam: Krisztus is köztük él, akit megmentettek és befogadtak, miután keresztre feszítették. Vele találkoztam először, de az ő arcát sosem láthattam, és többé már nem is találkozhatom vele, amíg el nem jön a Végítélet napja. – Elhallgattam, és vártam, a legalább öt percen keresztül tartó némaságban. Már kezdtem megijedni, amikor az egyik srác felnevetett, majd vele nevettek a többiek is.
– Hát ez jó mese! – Kiáltotta, szinte sírva a röhögéstől.
– Ugye nehem hittehee, hohogy ezt mihind be is vehesszük? – Kérdezte egy másik diák, szinte fuldokolva. A várt hatás megérkezett. Én a megkönnyebbüléstől nevettem el magam. Mert, hogy is hitethettem volna el jobban velük, hogy nem igaz az egész? Csakis úgy, ha a színtiszta igazat mondom.
– De azért ühügyehes próhóbálkohozáhás…! – Nevetett Szilvia is, akiről először tényleg azt gondoltam, hogy több a gógyija, mint hinném.
folyt.köv.