Azon az éjjelen valahogy nem akart álom jönni Krisztián szemére… Már két teljes órája forgolódott ágyában, reménytelenül, a holnapra várva. De a holnap nem akart eljönni. Pedig a fiú mindent megpróbált. Maga sem értette miért, de lassacskán félelem kerítette hatalmába. Minden egyes másodperccel egyre erősebben.
A nappal olyan „király” gyerekszoba hirtelen nagyon félelmetesnek tűnt. Krisztián titkos birodalmát árnyak lepték el. Sötét, ijesztő, éhes árnyak.
– Fogd a kezem! – hallotta a suttogást.
Krisztián ereiben megfagyott a vér. A hang a szoba sarkából jött. Ott azonban semmi sem volt. Semmi, csupán egy árnyék. Egy árnyék melynek kékesen izzó szeme ebben a pillanatban nyílt ki.
A gyermek szája sikolyra nyílt, de a fantom gyorsabb volt. Egyetlen szempillantás alatt az ágy előtt termett. A fiú csupán egy kezet látott. Egy tenyeret, ujjai közt valami fehérséggel. Egy kendő? A válasz nem váratott magára.
Egy kendő. Egy nedves kendő, amit az arcába nyom ez a lény. Egy átkozott nedves kendő, amitől nem kap levegőt!
– Álomország csak ránk vár… – suttogta az árny. Hangja hideg volt, és vérfagyasztóan nyugodt.
Krisztián idegesen kapálózni kezdett, de a lény szoros ölelése ellen esélye sem volt. Ám oxigénjének fogytával, életösztöne végül is győzedelmeskedett ellenfelén. Térdek a csillagokba.
– Aaaaaargh! – üvöltött fel a valami, majd nagyot koppant a padlón.
Krisztián gyorsan kiugrott az ágyból, és felkapta a földről fakardját. A fegyvert nagybátyja ajándékozta neki a múlt héten. Első osztályú asztallábból készült, a fiú tehát elég jó esélyeket látott további kellemetlenségek okozására.
Krisztián többé nem félt. Válogatott amerikai filmeken edzett idegeit nem tudta meghatni egy ehhez hasonló éjjeli fantom.
Ám harcra végül is nem került sor, mivel a holdfényben jobban szemügyre vehette támadóját. Határozottan nem látszott démonnak. Egy férfi. Körülbelül 25-26 év körüli, átlagos testalkatú. Jelenleg az ágyékát markolászva fetreng a földön. Mellette egy “kloroform” feliratú üvegcse, és az a bizonyos kendő hevert.
– Ki… ki vagy te? – kérdezte Krisztián, miközben leeresztette fegyverét.
A férfi erőt vett magán, és feltápászkodott. Hosszú fekete haja volt, melyet szoros copfban hordott. Krisztián nem rajongott az ünneplőruhákért, de a fiatalember tökéletes szabású, sötétkék öltönye még öt is lenyűgözte.
Pár perc kotorászás után egy névjegykártya került elő a zsebéből.
– Mr. Sandman – olvasta Krisztián hangosan.
– Pontosan, – mondta az öltönyös kellemesen mély hangon, ami azt jelentette, hogy túl nagy kárt nem sikerült okozni. – magyarul azt hiszem Àlommanó, vagy valami ilyesmi lehet. – Azzal nekilátott összeszedni elhagyott felszerelését.
– És mit tetszik akarni tőlem? –
– Nem tetszik semmit. Csak a munkámat végzem. Hozom a szép álmot – mondta némi gúnnyal a hangjában a Manó.
– Azt hittem az Álommanó egy kis hosszúfülű emberke, aki homokot szór a szemünk alá.
– Gyerek, hol élsz te? Ez a huszonegyedik század… haladni kell, a korral! – mondta, és felegyenesedett.
– Nem értem – mondta az üvegcse címkéjét tanulmányozva a Sandman. – Lejárhat a kloroform szavatossága?
– Ööö… nem tudom. – felelte Krisztián zavart tekintettel. Valahogy nagyon nem értette, hogy most mi is van.
– Én se, mindenesetre ezt a vacakot ki kell cserélni… Ez száz éven belül már a második eset, komolyan reklamálni fogok – morogta magában, és az ablak felé vette az irányt.
– Nem mehetsz el! Még ébren vagyok! – mondta Krisztián, hirtelen jött magabiztossággal.
– És? – felelte a Sandman anélkül, hogy megfordult volna.
– Ha elmész anyu és apu beperel! – kiáltotta a gyermek.
A manó megtorpant, és egy elhűlt pillantást vetett a fiúra
– Hogy mit csinál? –
– Beperel. – mondta a pizsamás zsaroló önelégült arccal.
– Én a Sandman vagyok, engem nem lehet beperelni! Az olyan lenne, mintha eljárást folytatnál a Mikulás ellen!
– Márpedig anyuék be fognak perelni! – ragaszkodott igazához a fiú.
A Sandman pár másodpercig szemmel láthatóan mérlegelte magában a dolgokat, és végül így szólt:
– Jól van te kis emberlárva. Maradok. – és lehuppant a padlószőnyegre. – Mit akarsz ?
– Beszélgetni. – felelte a gyermek egyszerűen.
– De én nem akarok beszélgetni – mondta az öltönyös alak, vörösödő fejjel. Krisztiánt leginkább Morgóra emlékeztette a Hófehérkéből.
– Pedig muszáj lesz – mondta mosolyogva a gyerek.
– Kölykök – sóhajtott Sandman, és beletörődött az elkerülhetetlenbe.
– Talán nem szereted őket?
– De, imádom. – felelte méla undorral hangjában.
– Mi bajod van velük?
– Nem mindegy? Foglalkozz a saját dolgoddal! – jött a válasz
– Nem. Mondd el! – majd kis gondolkodás után – Kérlek! – mondta, és elővette
Legangyalibb arckifejezését.
– Na jó. – „Gyenge vagy, Sandman!“ Nézzük csak. Kezdjük a csecsemőkkel…
– Tök édesek!
– Hajaj! „Tök” édesek, gügyögnek, büfiznek, aztán meg egész éjjel bőgnek, és nem hagyják az embert aludni. Azon kívül egész nap takaríthatod a pelenkáikat. Milyen bájos. Szép lassan, végre meg tanulnak beszélni, és járni, és úgy egy évig „olyan édesek“! Aztán átmennek kis önző bestiákba, és elkezdik a véredet szívni. Majd beköszönt a pubertáskor, és a fiúkból sexmasinák, a lányokból meg skizofrén őrültek lesznek, akik egyszer tündi-bündi szende szüzek máskor meg, depressziós világmártírjai! Tudod mit? Kösz nem!
– Akkor mért lettél Àlommanó ? – kérdezte Krisztián, őszinte csodálkozással.
– Értelmes kérdés. Te miért lettél ember ? Amúgy meg nem Manó, hanem Sandman. – szögezte le.
– Miért? – hangzott el a gyerekek körében oly népszerű kérdés.
– Angol liszensz. Haladni kell a korral, már mondtam. Tudsz valami értelmeset is kérdezni?
– Ööö… ha te létezel… akkor ugye van isten is? – A mondatot áthatotta a mohó kíváncsiság.
– Igen isten van. – felelte könnyed természetességgel. Tipikus kérdés. Tipikusan ember.
– És mennyország, és pokol is, ugye?
– Igen, mennyország és pokol is. Meg angyalok, és démonok. De biztosíthatlak, hogy teljesen másképp, mint ahogy azt képzeled.
A fiút ez szemmel láthatóan nem igazán izgatta, az igenlő válasz tökéletesen kielégítette. Kis szünet. A Sandman élvezte a csöndet. De nagyon jól tudta, hogy semmi sem tart örökké.
– Hajlandó vagy végre aludni ? – kérdezte fáradtan.
– Még egy kérdés! Öhm… szóval hogy tudsz egy éjszaka alatt olyan sok helyre eljutni ? –
– arghhh ! Jellemző ! Ez annyira… annyira emberi ! Miért kell nektek mindent megmagyarázni? Miért nem lehet elfogadni, hogy valami egyszerűen csak… csak, úgy van, és kész! – csönd, még több csönd, majd dühös hangon a folytatás – El kellene fogadnotok, hogy nem lehet az egész világot számoszlopokkal leírni! Miért kell nektek annyira okosnak lennetek? A naplementét sem megmagyarázni kell, hanem átélni… De nem… Ti mindig mindent tudni akartok!-
Arca elkomorult. Most valahogy végtelenül öregnek látszott. A henye iróniát végtelen keserűség, és komorság váltotta fel. Krisztián nem mert szólni. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, és az orráig húzta a takarót.
– Amire rájöttetek, azt pedig megtartjátok magatoknak, ahelyett, hogy a világot segítenétek vele. – hangja lassú volt, fáradt, és végtelenül szomorú – Inkább a saját hasznotokat lesitek. Tiétek a lehetőség megteremteni a paradicsomot, ahol minden ember testvérként, boldogságban, és szeretetben élhet! Tiétek ez a csodálatos bolygó, mely önzetlenül megad nektek mindent, amit csak kívánhattok, és ti egy szikrányi tiszteletet sem mutattok! – a Sandman szemében egy könnycsepp jelent meg. – Mérgezitek a vizeit, szennyezitek a levegőjét, kivágjátok a fáit… és a legszomorúbb, amit egymással műveltek. Ahelyett, hogy örülnetek annak, hogy ilyen sokan, ilyen sokfélék vagytok, ahelyett, hogy keresnétek egymásban a szépet, vadásztok a másik gyöngeségeire, és ha megtaláltátok, élvezettel rugdossátok. Bosszúból. Mert nem fér a fejetekbe, hogy attól, hogy annak idején téged bántottak, neked nem, muszáj folytatni. Hogy végre meg kellene törni a láncot, és nemet mondani. – most már mindkét szeme könnybeborult – Nem voltam mindig ilyen, mint most Krisztián, nehogy azt hidd. Ò nem! Emlékszem réges-régen, amikor még képes voltam hinni! Milyen szép is volt. Az emberek akkor sem voltak sokkal jobbak, rengeteg szörnyűséget műveltek, de én mégis reménykedtem benne, hogy a felnövő gyermekek véget vetnek a rombolásnak, és a jóság végre győzedelmeskedik. De ez már pokolian régen volt, és az óta csak tovább folytatták az önpusztítást. Dehogyis nem szeretem a gyerekeket! Ki lenne képes haragudni rájuk! Hisz ők még ártatlanok, ők még tiszták, nincsenek megfertőzve ezzel a démoni kórral. De sajnos tudom, hogy egyszer ti is fel fogtok nőni, és tudom, hogy mennyi szörnyűséget fogtok elkövetni a világ ellen. Értesz engem, Krisztián?
– Krisztián!
– Krisztián!? – A Sandman közelebb hajolt a gyermekhez. Szemek csukva, légzés egyenletes. Alszik.
– Na szép! Jellemző…. Emberek… – mondta majd felegyenesedett, és elindult az ablak felé.
Nem bírta megállni, hogy vissza ne forduljon.
„Milyen szép. Milyen ártatlan. Hogy is lenne képes akár a légynek is ártani?” Elfordította a fejét. A kisfiú asztalán egy könyvre lett figyelmes.
“Twist Olivér”.
“Szép könyv. De rég volt, mikor utoljára olvastam…” Azzal odalépett hozzá, és végigfuttatta ujjait a borítón. Nem bírta megállni, hogy ki ne nyissa…
…és a könyvből egy színes újság pottyant ki egyenesen a padlóra. A címlapján egy attraktív szőkeséggel, aki tabuk nélkül tárta a világ elé, hogy szerinte a természetes egyben szép is, és ő bizony nem borotválkozik az intim helyeken sem.
“Jellemző… Emberek…”
– Reménytelen… – mondta, és kilépett az ablakon.
5 hozzászólás
A korral haladó Álommanó, aki kloroformmal altat. Hátborzongató!! Mint a világunk néha, ahogyan azt Te is látod. Gratulálok az írásodhoz.
Gratulálok hozzá!
Nekem tetszett, igaz néha megborzongtam. 🙂
Gaimanfi bizony nem rejti véka alá a véleményét egy gyerek előtt sem. Csak olyan fura érzés, mintha angolszász lájszenszű emberünk száján keresztül hizrojálhájnessz, az író szólt volna hozzánk. Mondjuk nem csoda, a a kissrác bealudt rajta.
A csattanó viszont fincsi.
Így, csak így szépen tovább, Fiam! Komolyan mondom. Nehéz, rögös út az elvontan gondolkodni képes emberé, de megéri!
Jó történet volt, érthető, világos, és messzemenően felüdítő ebben az embertpróbáló kánikulában. Köszönjük neked!
Kedves Attila!
Nagyon tetszik! A téma, a sztori, a nyelvezet, egyszerű és nagyszerű! Gratulálok, csak így tovább!
Üdv, Jodie