Muslica-lány és még valaki

Három találkozás és a korábbiak konklúziói

– Első találkozás –

Ma is sajnálom azt a 200 Ft-ot, amit annak a muslica-lánynak adtam, aki a jegy automatánál, tegnap, miközben bontottam a csomagolásból és dobáltam be az ötösöket, elkezdett kéretlenül segíteni. Nyomkodta a gombokat, javaslatokat tett, kimarkolta a visszahulló pénz, s a kezembe adta. Nem értette, miért nem a nagyobb érmékkel fizetek.
Végig kérdezgetett, csacsogott, mosolygott, nevetett, mikor azt hittem már elment, megjelent a másik oldalamon, s előrukkolt, mit akar valójában. Terhes, éjszakai szállásra gyűjt, meg most már éhes is. – Ó, gondoltam valami ilyesmi lesz a vége! – nevettünk, aztán szabadkoztam. Engem is a családom segít, nincs jogom továbbadni egy fillért se. Az utazásra is koppra ki van számolva a pénzem.
De a következő pillanatban önálló életet kezdett élni a kezem, s odaadta a két százast, amit pazarlásnak éreztem bedobni az automatába. Ezért az idő előtt megtelt, s kénytelen voltam megszakítani a jegyvásárlást, s kipotyogtak az ötöseim.

– Második találkozás-

Ma ismét találkoztam vele. Odajött, nem segíteni, hisz nem volt miben, hanem egyszerűen csak koldulni. Nem kínált fel cserét. Nem akart hasznossá lenni a számomra. Kérdeztem, összegyűlt-e az este a pénz. Intett a fejével hogy nem.
S mutatta a tenyerén a sok nagyobbacska érmét. Szinte éreztem a súlyát.
Amit adtam, nem tudom, ott volt-e közte. 100-ast nem láttam.
Mennyi kellett volna, összejöjjön?
2000.
S ennie is kell valamit.
Hát igen, egyre nehezebb már, meg nagyon rossz így egyedül.
Miért nem megy el dolgozni?
Van munka, mert nem mondhatom, hogy nincs, de így az utcáról nehéz.
Miért került az utcára? Hány éves?
Elkomorodott. Kidobtak a szüleim, önkormányzati lakásban laktunk, utcára tettek. 25.
Az apja is lelépett, s a hasára vetette a pillantását.
De a mosolya, egyre csak visszaszökött az arcára.

Ezúttal nem adtam neki pénzt.
Elláttam tanácsokkal.
Bejelentkezést és lakcímet illetően.
Egyre rezignáltabban hallgatta.
Magának sikerülni fog, veregettem meg a vállát végül.
Csak ne hagyja abba a mosolygást!

Pár lépés után jutott csak eszembe, hogy terhes.
Tegnap is, ma is, többször eszembe jutott.
Azt éreztem; hiányzik.

– Harmadik találkozás –

A 2000 Ft-tal bajlódom éppen. Nem fogadja el az automata. Négy jegyet szeretnék venni, hogy a Keletiből eljussak a könyvbemutatóra, majd haza.
Átlépek a második automatához. De az is csak azt pofázza, kérem, vegye el a pénzét. Nézem, mi baj lehet a két-ezressel? Szabályosnak látszik. Ekkor a mögöttem álló fiatalember látva a kínlódásomat szól, hogy fordítva tegyem be, de hiába. Hogy hajtsam fel a szélit, s nyúl érte, de nem adom oda. Átfut az agyamon, hátha szüksége van rá és elszaladt vele. Ezt utóbb megbántam, mert rendes volt, ő tényleg csak segíteni akart. Végül sikerrel jártam. Vegye el a pénzét, mondja a hang megint, de az már a visszajáró 500-as volt. Szedem ki a jegyeket a sötét vályúból, de a 100-as, ami még visszajárt volna, nincs ott, háromszor próbálom, hiába. Feladom, és nem csapkodok, nem rúgok bele, pedig jól esne. Mérges vagyok, sajnálom a százast. Ez négy nap alatt a harmadik.
Ahogy venném az irányt, de még nem léptem el az automatától, hát kit látnak szemeim, a muslicalány közeleg. De nem olyan fürgén, mint a múltkor, s nem mosolyog, talán egy kis fanyart látok a szája körül, ami nekem, az ismerősnek szól. Kérem, segítsen, mondja, ahogy hozzám ér. Nem akarok megint itt éjszakázni, elég volt a kettő. Látom, igazat mond, mert gyűrött az arca. Itt van a pénze a gépbe, nem adta vissza, intek a fejemmel az automata felé. Egy pillanatra csend lesz, mikor felfogja, mit is mondtam, újra próbálkozik. Én meg még egyszer, utoljára, a vályúba nyúlok, elfordulok tőle s elindulok a metrólejárat felé. De nem úszom meg, jön utánam és könyörgőre fogja. Kicsit bosszúsan odaadom neki a zsebemben lévő apróból, ami a markomba fér, ő meg próbálja felmérni mennyit kapott, kihasználva a pillanatot, gyorsan odébbállok.

A mérgem a százas meg minden miatt, amit eszembe juttat, csak nem akar múlni, úgyhogy a metróba lifttel megyek, a villamoson is bliccelek, hogy kompenzáljam az utóbbi napok veszteségeit. Közben arra gondolok. Vajon ez a lány mikorra veszíti el a hitét, mikorra adja fel, s mikorra gyűlöl meg bennünket, jobb-sorsúakat, ami majd felbátorítja arra, hogy rafináltabb legyen, lopjon és hazudjon, s mikor kezdi el alternatív eszközökkel enyhíteni a frusztrációját.

30 nappal számolva, havi 60 ezer csak az éjszakai szállásra. S persze étkeznie is kell. S mindez pusztán a testfenntartás miatt.

…

Egyszer, próbáltam volna, napi bontásban, 2000 Ft-ot keresni, hogy a kiadások rám eső részét fedezze. Nem ment egy istennek se, mert a próbálkozás újabb összegeket tett szükségessé s nekem tartalékom nem volt, úgy, mint a legolcsóbbat, a bérletes utazást választva, a fodrászatot, amit meghiteleztek volna nekem, plusz kaját útravalónak, plusz megelőlegezni a megrendelésekre a pénzt.
Mert eszköz rengeteg állna rendelkezésemre, amivel pénzt kereshetnék.
Amway, tőzsde, (elvégeztem a tanfolyamait), méz eladás stb. stb.

Végül, mivel a NYES-hez, amit alkotói szabadságnak hívok, mivel még hiányzott 40 nap, egy konyhán kötöttem ki, egy budaörsi idős-otthonban, a közelség és a meghirdetett 6 órás munkaidő vonzott oda.

Majdnem ki is bírtam az előirányzott 1 évet. Aztán még segély ideje alatt elmentem a Szcientológiába dolgozni, immáron harmadik nekirugaszkodásra. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy ezúttal sikerül meg is ragadnom.

Csak, hogy értsétek, elszegényítettem magam, munkanélkülivé tettem, hogy ne legyek többé prédája, az életért kapálózó, számos, sármos, és csinos megélhetési csalók (férfiak és nők) egyikének sem.
Ha többé, egyetlen fillért sem adnék senkinek, se kölcsön, sem, csak úgy, már akkor is túlteljesítettem az 50 éves tervet.

Ez a nagyon-nagyon szomorú igazság.

S a családomtól, még csak egy rossz szót sem kaptam ezért.

Hiszen, én kerestem azt a rengeteg pénzt akkoriban, de, mint a forró krumplit adtam tovább, a még nálam is szerencsétlenebb sorsúaknak.

Na, igen ám, de a saját sorsomat én rontottam le, gondoltam én, na, aztán, már eszembe jut, mindenki a saját sorsának kovácsa. Ne más fizessen érte!

Azóta igyekszem, nem venni krumplit a kezembe, nehogy továbbadjam.

Persze, tudom, ez sem az igazán jó, optimális megoldás.