Irma kedvesen invitálta a kis társaságot – kérlek, csak gyertek, gyertek, idebenn kényelmesebb. Melegedjetek csak meg. – Gyermeki öröme leplezetlenül csapongott a helyiségben ide-oda, a vendégek vidáman tolongtak befelé. – Ide, ide az asztal köré – navigálta őket a háziasszony – tessék letelepedni.
A kis dohányzóasztal legmarkánsabb tulajdonsága az volt, hogy nagyon alacsonyan terült el a lapja, Irma sohasem szerette, de megtűrte, mint ahogy mindent megtűrt maga körül mások kedvéért. Most azonban hirtelenjében nagyon megszerette azt a kis asztalt, mert körötte a barátai foglalhattak helyet; régi jó barátai, kiket már oly régen nem látott.
Az asztalka körül egy kanapé és két fotel nézett egymásra, azokat töltötték most meg a jövevények. Irma érezte körülöttük a kintről hozott hideg levegő friss erejét, és bár rettegte a hideget, most valami különös módon azt is szeretni tudta, éppúgy, mint az alacsony kis asztalt.
‒ Pisti, te ide – utasított egyet a férfi vendégek közül, s az engedelmesen belehuppant a bal oldali fotelba. A fotel az ablak előtt állt, rázuhant a napfény. – Zoli, te a másikba. – A másik férfi vendég tehát a másik fotelba roskadt, nyögött is hozzá jó nagyot. – Mi lányok majd megosztozunk a kanapén – tette hozzá Irma, mire természetesen a magas nőalak, enyhe biccentéssel, finoman, tanítani való eleganciával elfoglalta a helyét. A kanapé ülőfelületének közepén egy ovális, pici abrosz fehérlett, színes hímzésekkel; fehérsége szinte ráordított a letelepedőre, nehogy ráüljön; a hölgy gondosan félresimította a közeléből még a ruhája szárnyát is.
‒ Ki mit kér, halljam – serénykedett Irma, várakozón összekulcsolt kezekkel. – Ki kér kávét, ki teát? Tessék, tessék, mindenkinek kapnia kell valamit.
‒ Khm… hát én… teát kérek, ha nem fáradság – krákogott a Pisti nevezetű férfi vendég. A Zoltán nevezetű inkább kávét kért, ahogyan a hölgy is, akinek még nem hangzott el a neve, de csak mert így alakult a beszélgetés. Egyáltalán nem azért, mert netán Irma nem szívesen ejtette volna ki a száján, ilyesmire senki ne gondoljon. Amíg pedig a lelkes és buzgó háziasszony a nem messze lévő konyhában tüsténkedett, fogyaszthattak a kis asztalka közepére helyezett krékerből, és volt puszedli is, friss sütés, fahéjas illatú. A három vendég halkan beszélgetett, Irma nem hallotta, miről, és emiatt kellőképpen megrövidítve is érezte magát, bosszúsan nézett hol ki a nappaliba, hol be a tűzhely felé, ahol csak nem akart már lefőni sem tea, sem kávé. Kiiramodott, nem bírta kivárni.
‒ És meséljetek, hogy-hogy így összebeszéltetek? Olyan régen nem láttam egyikőtöket sem, erre most mind itt vagytok egyszerre. Ez olyan nagyszerű! De hát mi szél hozott?
A két férfi összenézett, végül következetesen a hölgyvendégre hagyták a feleletet. Ő tehát – kifogástalan modorában – felmosolygott Irmára – Összehozott minket az István nap. Voltaképpen az is a puszta véletlennek volt köszönhető. Azonban mind egyet értettünk abban, hogy az lenne az igazi, ha mind a négyen együtt lehetnénk. Itt az újesztendő; gondoltuk, mivel te sohasem jössz el a hegyhez, hát… meglepünk téged.
‒ Jaj, nagyon jól tettétek, milyen igazatok is van, nagyon-nagyon örülök nektek! Jaj, lejött a kávé! Egy perc; addig fogyasszatok.
Amint Irma kiviharzott – dühösem, amiért újra csak ki kellett jönnie és emiatt most biztosan újra csak kimarad valamiből – az asztaltársaság mintha kissé összedugta volna a fejét. Igen, igen! Mindenki előredől kissé, Pisti mond valamit, most mind bólogatnak, és most újra hátradőlnek, Zoli bekap egy puszedlit. Irmának minden lélekjelenlétére szüksége volt, nehogy leforrázza a kezét. Folyton arra gondolt – valamelyikük beteg! Halálos beteg, ez egészen biztos!
***
‒ És azok a pikáns akvarellek – kacagott a hölgyvendég gyöngyözőn, ahogyan csakis kifinomult úrinők képesek kacagni. Ápolt kezeit a térdén nyugtatta, keresztbe vetett lábai szinte kiszúrták Irma szemét. – Esküszöm, Zoliban egy Manet veszett el.
‒ Na, igen – kortyolt a teájába Pisti –, igen szerencsés fickó. Tehetséggel áldotta meg az ég, és hát, aki tehetséges, annak megadatik, hogy olyan nők álljanak neki modellt, akikről… khm… nos, hát, akikről más földi halandók csak álmodnak.
‒ Álmodnak? – vetett rá egy pillantást a hölgy, mire Pisti máris megbánta, hogy kinyitotta a száját.
‒ Ugyan – heherészett. – Ha van egy kis eszük, még álmodni sem mernek.
Mindig ezt csinálja – dohogott magában Irma. – Minden férfi ŐT kell, hogy imádja. Mindenkinek az Ő lába előtt kell heverni. Most is hogy mutogatja a lábait. Hatvan éve dacára még mindig élete csúcsán áll és ragyog. Hogyan csinálja? Mi lehet a titka? Hja! Hiszen úgysem árulná el. Világ életében egy irigy kutya volt. Most is hogy mosolyog… ott van minden a mosolyában: a szépsége, az egzisztenciája, a villája, a bankszámlája és ez a két hülye, aki úgy ül itt előtte, mint két engedelmes kis puli. De vajon melyikük beteg? Ki fog meghalni? Ő biztosan nem; úgy ragyog, mint az a szemérmetlen gyémánt az ujján. – Már vagy tíz perce folyt a társalgás, és Irma már tíz perce hallott mindenfélét, egyvalamiben maradt tudatlan: mi szél hozta el hozzá régi jó cimboráit. S most, tíz perc elteltével, éppen tíz percnyivel neheztelt jobban a mellette kellő távolságban ülő hölgyre, akinek nem azért nem hangzott még el a neve, mert Irma nem bírta volna elviselni a hallását, ilyesmire senki ne gondoljon, mindössze így alakult a beszélgetés.
Közben Zoltán hangja szüremlett felé, aki minden bizonnyal igyekezett másra terelni a szót. – És arra emlékeztek, amikor korcsolyázás közben beszakadt alattunk a jég?
‒ Istenem… – ábrándozott el Pisti. – Hány évesek lehettünk, tizenhat, tizenhét évesek?
‒ Uramisten! – ámult el a hölgyvendég is. – Mintha egy másik életben lett volna.
Efölött aztán mind elméláztak néhány pillanatra, mindenki kortyolt vagy harapott egyet, és hümmögtek meg bólogattak. Végül Irma a mutatóujjával vádolta Zoltánt – A te hibád volt. Mindenki tiltakozott, senki nem akart beljebb merészkedni a befagyott tavon, de te bizonygattad, hogy a nyolcashoz több hely kell.
‒ És reccs – nevetett Pisti. – Emlékeztek, hogy kapálóztunk, ha-ha-ha! Milyen hideg volt a víz! Micsoda sikítozás volt ott! Ha-ha-ha!
‒ Azt meghiszem – nevetett halkan, modorosan a hölgyvendég – és ti fiúk sikítoztatok a legmagasabb hangon.
Erre már Irmának is nevetnie kellett. – És amikor engem lehúzott a vastag bundám, csak úgy tudtatok kihúzni, hogy letéptétek rólam. Jaj, hazafelé majd’ megfagytunk. Rettenetes volt.
‒ És mit kaptunk ezért a fejünkre; ti a vízbe estetek, a bundád sehol, atyaúristen – hozta fel Zoltán. – Ma sem értem, ha ilyesmi történik, az miért mindig a fiúk hibája. A lányok soha nem hibásak semmiben, ők mindig csak áldozatok.
‒ De hát ez valóban a te hibád volt – hajolt előre Irma.
‒ A lányok kiváltsága, hogy mentek legyenek effajta felelősségektől; mi rátok voltunk bízva, ha meghalunk, a ti lelketeken szárad. – Ez a közbevetés dühítette Irmát. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre ő is nőként szerepeljen.
‒ És te úgy próbáltad megúszni a dolgot – nézett Pistire –, hogy pokrócba csavarva, vacogva, megkérted anyámtól a kezemet.
A fölidézett jelenetnek meg lett a hatása: a hölgyvendég mindig magabiztos tekintete most ápolt kezeire tévedt. Másnak ennyi is elég lett volna, de Irma már lendületben volt. – Ez volt az első alkalom, hogy megkérted a kezem.
‒ Az első? – kapta föl a fejét a hölgyvendég és egyenként mindenkinek az arcába nézett. – Miért? Mikor még?
Pisti nagyon elmélyülten nézegette a teáját a csészében, Irma kényes mozdulattal kivett egy kis kekszdarabot a tálból, Zoltán volt az egyetlen, aki úgy érezte, nincs veszteni valója. – Jóval később történt. Amikor volt az a bokabaleseted.
Az úrinő őszintén elképedve meredt Pistire, aki most inkább egy Istvánnak hatott. – Akkor, amikor én… De hiszen éppen TE ápolgattál engem, minden nap látogattál, minden nap friss virágot hoztál, és… én azt hittem.
‒ Hja, kérlek, hinni a templomban kell – nyelte el a kekszet Irma. – Mit gondoltál, aranyom, egy tüzes fiatalember meddig akasztgatja a kalapját olyan fogasra, amiről folyton visszaadják neki?
‒ De hát engem sosem kértél meg – intézte az úrinő még mindig a leforrázott Pistihez. – ŐT meg megkérted?!
‒ Az nem úgy volt – szabadkozott hasztalan a férfi. Deresedő halántékán gyöngyözni kezdett a verejték. – Az csak…
‒ Az csak mi?!
Zoltánnak kellett felelnie. ‒ Azt akarja mondani, az csak bosszú volt. Amiért tőled nem kapott semmi biztatást. De ne háborogj, negyven éve már annak. Inkább örülj, hogy nem történtek ÚGY a dolgok. Most minden másképp lenne.
‒ Igen – rebegte szinte suttogva a hölgyvendég. – Minden másképp lenne. – Megrendült hangja senki figyelmét nem kerülhette el, végigúszott az asztal körül, majd rátelepedett mindenre, a csészékre, a falatokra, az egymást vizslató tekintetekre.
2 hozzászólás
Kedves Laca!
Újabb asztaltársaság, újabb történet. Érdekel a folytatás, már csak azért is, hogy megtudjam az úri hölgy nevét. Valószínűleg fontos, ezért nem árultad el eddig. Meg azt sem, hogy mi történik.
Várom a folytatást, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Az úrhölgy nevét illetően csalódást kell okoznom; az a név kimondhatatlan, épp ettől olyan fontos eleme a történésnek. De a befejezésben fény derül rá, hogy miért.
Üdvözlettel: Laca 🙂