Nem az igazi

Laza balhoroggal elhallgattattam a „beszélőórát”. Nem volt az igazi, ezt Kovács „Kokó” biztosan jobban csinálta volna. A telefon, mintha most másképpen szólt volna, mint amikor a barátnőm beszél velem. A hangja olyan mesterségesnek tűnt. Lerúgtam magamról a poliésztertakarót, és kibújtam műszálas pizsamámból. Felvettem bőrnadrágomat, (persze nem valódi, kinek van arra pénze?) és bőrdzsekimet a konyhában a szék karfájára tettem. Ez is micsoda szó, karfa, ugyan mi köze lenne az én konyhaszékemnek bármiféle fához. Valamelyik üzemben fröccsöntötték, mint tucatterméket.

Reggelit készítek magamnak. Kettévágok három vizes zsemlét, megkenem növényi eredetű vajjal, és teszek rájuk néhány ingerszegény felvágottat. Ezt onnan gondolom, hogy az, mivel csak nemrég hozták be EU rendeletként, hogy a disznóólakba játékot kell tenni, és az a malac, amelyikből ez a felvágott készült, szerintem ezt már nem érte meg. Lehet, hogy nincs is benne hús? Elképzeltem a jövő malacait, amint diskmannal a fülükön túrják a sarat. A szeletelt szalámik mellé pedig egy-egy cd-t is ad a hentes, mondván, ezt hallgatta utoljára a megboldogult.

Egy instant kávét is készítek. Tejszínhabbal szeretem, hát előveszem a flakont és felrázom. Míg szürcsölöm a feketét, szemem rátéved a flakon feliratára. Meglepődve veszem észre, olvasva az összetevőket, semmi köze a tejhez. Akkor miért hívják tejszínhabnak? Egy barátom azt mondta egyszer, hogy a mai tej sem látott bocit, kivéve, amikor a vágóid felé tartó szarvasmarha-szállító teherautó találkozik a tejeskocsival.

Várom a buszomat a megállóban. Hallom, hogy mellettem egy nő nagyon magyaráz a barátnőjének.
-Próbáld csak ki, nem fogod megbánni. Minden előnye meg van. Nem fárad el, nem csal meg, mindig számíthatsz rá. Nem jár későn haza, nem kocsmázik, és az utcán is nyugodtan magaddal viheted bárhová, hiszen elfér a táskádban.
Ki lehet az a szupermen? -gondoltam, de nem tudtam meg, mert befutott a busz.

Délután hazafelé beugrottam a Plázába. A büfénél kértem egy citromüdítőt.
-Ennek borzalmasan erős tartósító íze van. – mondtam a kiszolgálónak.
-Öreg, ez gépi üdítő, az mind ilyen.
-Nincs valami valódi citromüdítőd?
-Hol élsz? Eredeti citrom ma már csak a bútorápolóban van.
Odébb a pultnál két fiatal anyuka beszélget.
-Az nem jó, inkább megadom a gyerekorvosunk telefonszámát, kérd át magad, majd ő sokkal jobb tápszert ír fel a gyerekednek.
No és az anyatej? –kérdem én magamban, miközben a másik oldalon mellmagasságban feltűnt egy szilikon bombázó. Ja, lehet, ebből sem az jönne már, ami kellene? Feljebb nézek, mű szempilla, mű haj, tőlem pedig egy sóhaj. Eszembe jut erről egy morbid vicc.
Fiatal nászutasokat vonaton éri az éjszaka. A férfi már előre izgul, ezért gyorsan fel is mászik a felső ágyba, onnan lesi kíváncsian ifjú nejét. A nő szépen levetkőzik, igen ám, de folytatja, kiveszi az egyik szemét, és beleteszi egy kis zacskóba. Következik a műfogsor, bele egy pohár vízbe. Leveszi a parókáját, mert teljesen kopasz. Leül, és lecsatolja az egyik lábát, majd beállítja a sarokba. Jobb kezével kikattintja a helyéből a bal karját, és elteszi a szekrényfiókba. A férfi egyre szomorúbban nézi a jelenetet. Felesége felpillant rá, és így szól:
-Mindjárt megyek drágám!
Mire a férj:
-Ugyan édesem, dobd csak fel.

Este otthon meglepődve láttam, hogy lakásom ajtaja előtt tolonganak a barátaim. Ja persze, születésnapom van. Nem felejtették el. Betessékeltem őket, és a szobába érve vigyorogva átnyújtottak egy becsomagolt dobozt. Izgatottan bontottam ki. Hatalmas hahotában törtek ki, amikor előkerült a tartalma. Egy felfújható nőci. Hát ilyenek az igazi barátok?