Nem eszem ebédet

Átható posványszag tölti be a konyhát, amint feleségem a forró vízzel teli fazékban rendületlenül kavargatja az ebédet. A tömény, európai ember orra számára elviselhetetlen undormány már a nappaliba is beitta magát, sőt, mit a nappaliba, hálószobák küzdenek a hirtelen árral, szebb napokat látott bútorok rimánkodnak néma esedezéssel friss levegőért. Sem a szép szó, sem erélyesebb ráhatás nem tudta megakadályozni a rákokat, hogy végzetüket elkerüljék. Félnapos vitánk végére unokaöcsém lelkendezése tette a pontot. A családi tanács döntése megfellebbezhetetlen. Izzó katlan zárja magába a védekezni képtelen apró lényeket, sorsuk csapdájából már nincs kiút. Szemem láttára bizonyítják a mondást, vörössé válnak, mint a rák, rák mivoltuk követeli ezt. Nincs kegyelem, asszonyom serényen csobbantja poklába egyiket a másik után. Nincs olyan éles sikoly, nincs olyan egetverő ordítás, mi kifejezhetné szenvedésüket. Ha az ég lezuhanna, és maga alá temetné a földet, csak szelíd suttogásként duruzsolna a fülünkbe a velőt rázó kakofónia. Mohó bendő követeli magának jussát, nem számítva az árat.

itt a másvilág
forró üst lett a végzet
ez már más világ

Szégyenkezve állok. Nemcsak a bűz riaszt, késztet menekülésre a porcikámba kúszó enyves valóságával, hanem az együttérzés is noszogat, állítsam meg a mészárlást. Kutatok az emlékeim között, míg megtalálom a megfelelő szót: viviszekció. Hasonló maró kín járhatja át az élve boncoltat, kinek érzéstelenítés nélkül vájkálnak legbensőbb szerveiben, nem adván esélyt az enyhülésre.
Tiltakozom, ordítok:
– Ne legyen rák ebédre! Ne öld meg őket!
Életem párja, kivel egymás iránti szolidaritásra esküdtünk, némán teszi a dolgát tovább.
Délben egy falat se megy le a torkom. Unokaöcsém barbár mosollyal tépi ki az apró lábakat, zsíros kezét önelégülten törli az asztalterítőbe, ilyen mennyei ételt még sosem evett.