Nomen est omen

– Ernyő, Ernyő!
– Lukas Ernyő, Pálca!

A csúfolódó tökmagok komisz vihogása azonnal felerősödött, amint egy percre odébb állt az óvó néni, hogy leszedjen a mászórúdról egy másik gyereket, aki felfelé még ügyesen mászott, de aztán mikor észrevette, milyen magasra került, keserves sírásra fakadt.

Igaz, ami igaz, az Ernő valóban szokatlan név egy kisfiúnak – egy szigorú arcú professzornak, vagy egy tisztességben megőszült, hófehér bajszú, botjával kopogó bácsinak még talán jól is állt volna, no de egy óvodásnak, aki ráadásul olyan vékony volt, mint az ernyőnyél maga, csak kiöltött nyelvek sokaságát eredményezte. Otthon pedig hiába is reklamált a kevéssé szerencsés névválasztás miatt, a válasz mindig ugyanaz volt: ha a név megfelelt az apjának, a nagyapjának és a dédapjának is, akkor neki sem lehet ellene kifogása.

Egyik este, amikor a nagybátyja is náluk vacsorázott, szomorúan kanalazta a levesét (az óvodában véletlenül kiejtette a kezéből a kakaós bögrét, és ezért most már egyenesen „Ejtőernyő” volt), ami a bácsi figyelmét sem kerülte el.
– Ejnye, öcsém, hát mi ez a nekikeseredett ábrázat? Még a bánatos bohócunk szája sem görbül ennyire lefelé, pedig azt mi festjük! – Laci bácsi egy cirkuszban dolgozott; erős karjaival ide-oda dobálta az embereket, ha éppen nem őt hajították el, hét fős csapatuk mutatványát mindig tapsvihar követte, bár néhányan a nézők közül inkább eltakarták a szemüket, olyan ijesztő volt egy-egy produkciójuk. Ernő elmesélte neki, hogyan csúfolják, de legnagyobb meglepetésére a bácsi nem komorult el, változatlanul széles mosoly ült az arcán.
– Azt hiszem, tudom, mi a megoldás. Elvégre a név kötelez! Nincs tériszonyod, ugye? A hétvégére esőt mondanak…

Ernő először nem értette a dolgot, de a következő péntekre világossá vált minden, az eget leszámítva, amelyen sűrű, sötét fellegek gyülekeztek.

– Készen állsz? – kérdezte a bácsi, Ernő pedig vigyorogva bólintott, és tudta, hogy többet senki nem fogja kigúnyolni. Aznap Laci bácsi vitte az óvodába.

Amikor kinyílt az óvoda kapuja, a gyerekek egyből odarohantak az udvarra néző ablakokhoz, hogy lássák, ki érkezett meg, és a döbbenettől tátva maradt a szájuk.

– Igazi Ernyő vagyok! – harsogta vidáman Ernő, miközben a kezeit és a lábait feszesen tartotta, csillagalakban, így saját esőköpenye teljesen eltakarta Laci bácsit, aki őt egyensúlyozta, miközben a fején hasalt.
– Villám csattog, csinn és bumm, ámul-bámul a publikum! – dörmögte a nagybátyja, majd a küszöb előtt óvatosan leemelte őt. – Na, ki csinálja ezt utána?

A gyerekek félénken húzódtak vissza, egy pisszenés sem hallatszott pár másodpercig, aztán mégis megszólalt az egyik kisfiú:
– Ű, de kafa volt!
– Hogy csináltad? Én is akarom! – így egy másik, majd a többi is, így Ernő pillanatok alatt a figyelem középpontjába került.
– No, azt hiszem, itt minden rendben lesz most már! – biccentett Laci bácsi, az óvónő pedig somolyogva csóválta a fejét. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan győzze meg a gyerekeket, hogy a rossz időre tekintettel maradjanak a teremben, mert attól a naptól kezdve mindenki ernyő akart lenni.