Nullanullahét – 2. fejezet

Tegnap a suli után Fannihoz vezetett az első utam, vagyis pontosabban Fanniért, mert én végeztem előbb. Ez ritka eset, ő most negyedikes, készül az érettségire, de még így is kevesebb órája szokott lenni, mint nekem.
Kilépett a suli ajtaján és lélegzetelállító volt, mint mindig. Hosszú sötét göndör haját meglebbentette a szél, kerekded arcára rögtön kiült a mosoly, amint meglátott engem. Mindig is őrá vártam, mármint egy olyan lányra, mint ő. Már ha létezik egyáltalán még egy olyan, mint ő. Persze külsőleg biztos. Nem ő az egyetlen a világon, akinek gyönyörű latinos arca, kerekded melle, formás feneke és hosszú combja van. De hogy lenne még valaki, aki ennyire nagyszájú, kedves, szemtelen, szeretnivaló, akaratos, azt már erősen kétlem.
Bepattant a kocsimba, és egy hosszú csókot nyomott a számra.
– Szia, korábban végeztél?
– Ezek szerint. Mi volt ma?
– Inkább menjünk!
Egy kivétellel csak női tanárai vannak, akik kevéssé lelkesednek az öv méretű miniszoknyáért, sem a szűk topért, azért meg aztán főképp nem, aki viseli. Szerintem ezért is jár ilyen ruhákban az iskolába. Neki aztán senki ne mondja meg, mit hordhat és mit nem. Amúgy a városban járva leveti plázacica külsejét és inkább sportosan öltözködik, nem mintha létezne olyan ruha, amiben ő nem lélegzetelállító.
Eljött velem az edzésre. Egy másik csapattal közösen bérlünk egy pályát a csepeli vízitelepen. Napi egy óra rohangálásba még senki nem halt bele. Persze rohangáljon más, én kapus vagyok. Tőlem nem szokatlan módon elkéstünk – az a francos kocsi épp egy kihalt környéken „robbant le” fél órára, aztán magától megjavult, hogy mik vannak! – begyűjtöttem az ilyenkor szokásos bókokat a csapattársaktól:
– Megjött a pontosság szobra.
– Hozzád atomórát lehetne igazítani.
– Ne siess úgy mindenhova, a végén még baleset ér.
Itt jegyezném meg, hogy általában mindenhova sietős tempóban autózom, az más kérdés, hogy nem ezért szoktam késni. Azért én is válaszoltam rá:
– Kösz a kedves bókokat, látom elég nagy derbyről maradtam le.
Az UTE triót leszámítva még át sem voltak öltözve. Fannit meglátva az ellenfél játékosai füttykoncertben törtek ki, na nem, a nemtetszésüket kinyilvánítandó.
– Mi az fiúk, huzatos a fejetek?
Szívem hölgye mindig értett hozzá, hogy hogyan hűtse le a felhevült férfiak reakcióit.
A hosszúra nyúlt közjáték után megkezdődött a meccs. Megjegyzem ezeknek az összecsapásoknak több nézője szokott lenni, mint egy átlag magyar bajnokinak. Talán mert itt magasabb a színvonal. Nem egész 10 másodperc után Easy-t felvágták – nem bonckéssel, pedig az lehet jobb lett volna – amire Zotya rögtön elkezdett kiabálni a kispadról:
– Fujj bíró!
Mindig is híres volt elmés bekiabálásairól. Alig öt perccel később lest reklamált amit már az egyik bámészkodó néző nem bírt cérnával:
– Te állat, ez kispálya!
Csapatunk egyik sztárjának leállatozása nem váltott ki osztatlan sikert, így egy kisebb tömegverekedés következett, amiről hazugság lenne azt állítani, hogy ritka esemény lenne az ilyen összejöveteleken. A gondnok megjelenése sikeresen gátat szabott a dolog eldurvulásának, így onnantól kezdve nem volt bunyó, igaz további normális játék sem.
Gyorsan közbevetném, hogy aki nem szereti a focit az se idegeskedjen, mert nem sportregényt készülök írni, csak életem egy része ez is, és néha megemlítem majd.
A meccset követően, szépen hazaszálingózott mindenki. Én is hazavittem Fannit. Hozzánk haza, már szinte ott lakik, aminek én nagyon örülök. Rettenetesen utálom, mikor telefonon veszekszünk. Hogy mi az összefüggés? Hát kicsit temperamentumos a szentem, ezt teszi, ha valakinek spanyol az édesanyja, az apja pedig a környék legendásan nagy bunyósa. Volt egykoron. Mostanra már az egyik nagyvállalat nagykoponyája, jól szituált és évente kb. három napot tölt otthon. Na ne gondoljátok, hogy az utazgatások során több nővel bújik ágyába, mint ahányat a Kiss tagjai össze tudtak hozni eddigi életük során. Lehet persze, hogy megtenné, de a spanyol feleséggel spanyolos temperamentum és féltékenység is jár, így Kerepes Géza igazgató úr sehova sem teheti ki a lábát egyedül.

Na szóval hazaértünk, és az én drága, szerető húgom a szokásos kedves stílusában, már az ajtóból kiabálva üdvözölt bennünket:
– Hagyjátok már abba a smárolást, mert még lángvágóval sem lehet majd szétszedni titeket!
Mivel ismerve a családunkat ilyenkor az összes szomszéd megjelenik az ablakban, kénytelenek voltunk kiszállni az autóból, és bemenni a házba. Zsuzsi önelégült vigyorát azonban nem lehetett csak úgy eltűrni:
– Tűnj innen vámpír, kereszt van nálam és nem félek használni!
– Ha-ha belepusztulok, olyan vicces vagy.
– Na gyerünk kezdheted is, mi lesz már? Egyébként mit keresel te itthon ilyenkor? Hol van a kedves Lajcsi sógorom? – jelzem ez a múltkori lebukós incidens óta méginkább fájdalmas pont a számára.
– Még van pofád megkérdezni?
– Hugikám, aki másnak vermet ás…
Fortyogott, de erre most nem tudott válaszolni. Egyébként a világ férfilakosságának azon szerencsés része, akit nem vert meg a sors azzal, hogy ő legyen a húga, kifejezetten csinosnak tartja a kis boszorkányt. Átlag magasság, egész formás alak, tépett haj, kerekded már-már kedves arc jellemzik, csak a sunyi szűk szemei buktatják le valódi mivoltát. De egyébként, ha nem érte volna el őt is ez a szánalmas EMO-láz akkor egész normális külseje lenne.
Érintőlegesen már szóltam arról, hogy vannak szomszédjaink – milyen meglepő! – de arról, hogy hogy is fest a környék ahol élünk, még nem. A Duna part egy köpésre van tőlünk, szép zöld ilyenkor az egész táj amerre csak ellát a szem, leszámítva azt a ronda félkész épületet szemben amit már kerek 15 éve építenek, de még mindig nincs bevakolva. Persze azért az ablakokat már betették, igaz azt is csak 3 éve, addig a nejlon védte a bentlakókat az időjárás viszontagságaitól. Az utcánk ezt leszámítva szép takaros, de az út ami végigvezet rajta olyan göröngyös, hogy Palikék itt gyakorolhatnák a következő Dakar rallira a homokbuckák megmászását.
A kertünket és biztonságunkat két kutya őrzi. Ez úgy jön ki, hogy van egy másfél, meg egy fél kutyánk. Az egyik egy baromi nagy mittoménmilyen fajtájú, a másik pedig egy pincsi. Igaz, hogy ők így ketten az összes virágágyás módszeres eltaposásáról is gondoskodnak, de így legalább nem kell gyomlálni, meg kapálni. Ezen kívül kertet felásni sem, mert arról is gondoskodnak ők ketten. Nekem ez az állapot egyébként maximálisan megfelel, de nem mindenki van így. Pl. Anya sem. Ő szeret(ett) kertészkedni, de a Picúr – Szimba páros – úgy se találnátok ki, nem a pincsi a Picúr – gondoskodott róla, hogy ne legyen gondja erre. A házunk egyébként kétszintes, az emeleten lakunk, alattunk garázs van, ahova most csak azért nem állhattam be, mert Zotya kocsija van ott darabokra szedve. Otthon erre nem lett volna lehetősége, de azért lassan már tehetne valamit, mert ez az állapot egy hónapja tart. Meg persze a család autója is ott tartózkodik, csak mivel az én haveromnak kellett a segítség, az én autóm lett kizárva a sárba.
Természetesen szobák is vannak a házban, Zsuzsié pl. pont az enyém, vagyis mostanra már inkább a miénk mellett.
Beérve már várt minket a vacsora, ami kicsit rövidre sikeredett, lévén, hogy Zszuzsi és Anya épp most élik a szokásos tinilány-édesanya periódusukat, amit rendszeresen nagy veszekedésekkel tudatnak velünk. Erre az ellentétre egyébként pluszba rátett, a már többször is említett eltiltás, meg az annak megszegését követő szobafogság. Lehet, hogy a szülők ellenében azért illene Zsuzsi mellé állnom – sok stiklijét így is magamban tartom azért – de az igazat megvallva Lajcsi sógort valahogy én sem komáltam soha. Főleg azóta nem, hogy meghúzta a kocsimat – egy akkora helyre kellett volna beállnia ahova egy félvak egy kamionnal is be tudna parkolni – aztán mikor ezt szóvá tettem neki – jó persze hát nem ilyen finom szavakkal – akkor ki akart hajítani az ablakon. Az persze már más kérdés, hogy az esetet követően ő volt az, aki az ügyeletre rohant törött orral…
Szóval a vacsora hamar véget ért, utána mindenki megtért a saját szobájába. Az est további része nagyon jól alakult.
Ma reggel viszonylag korán, már kilenc óra tájban felébredtünk. Nem volt ebben sok szándékosság a Zsuzsi szobájából átszűrődő „zene?” okolható a skandalumért. Fanni álmosan a fejemhez vágta a kispárnát:
– Felébredt a húgod.
– Sajnos ma is. Várj átszólok neki – anélkül hogy akárcsak felemeltem volna a fejem a párnáról, elkezdtem kiabálni. – Lődd már le azt a szart, mert ha átmegyek rondább leszel, mint amilyen hülye vagy!
Mintha meg sem hallott volna amit mondtam neki. Persze hallotta ő, mert ha nem akkor miért tekerte volna feljebb a hangerőt? De sebaj, erre való az olló! Neeem, azt azért nem. Nem Zsuzsi torkát vágtam el vele – bár az a dolgok hosszú távú megoldása lett volna – hanem csak a Hi-Fi elektromos vezetékét. Hirtelen csönd telepedett a házra. Vagyis úgy lett volna, ha pöttömnyi, ámde annál hangosabb húgom nem kezdett volna éktelen visításba. Szerencsére azzal nem tudott már akkora zajt kelteni, mint azzal a nyomorult Tokio Hotel-lel.
Egyébként szombat lévén nem történt sok érdemleges a nap végighenyélésén kívül. Készültünk az esti buliba, amiből csak azért nem lett semmi, mert Joint-ot letartóztatták. Hogy miért azt még nem tudom, talán majd mire legközelebb billentyűzethez jutok, leírom.