Már dél volt, amikor másnap felébredtem. A Dedalon megtette a magáét: teljesen pihentnek éreztem magam, hétórányi békés, plusz sokórányi nyugtalan alvás után. Felkeltem, megmosakodtam, aztán gyorsan enni adtam Cilinek, meg kialmoztam.
Főztem magamnak egy jó erős teát, és leültem a kanapémra. Az asztalra kidobtam egy idióta tinimagazint, és elkezdtem nézegetni. Átlapoztam a szex-tippeket, aztán a hírességekről szóló pletykákat is, végül pedig a szépség rovatot. Ezzel a végére is értem. Egy szót sem olvastam el az egészből. Elégedetten konstatáltam, hogy igazam volt, amikor nagyon hülyének néztem a tisztelt osztálytársnőimet, amiért ezt olvassák. Persze nem Szonja, Eszter, Luca vagy akár Réka. Csak ők, mint arra rámutattak már néhányszor Ráhelék, velem ellentétben tudták is, hogy mit kritizálnak. Ezért vettem meg a novemberi számot. Most már én is tudtam.
Amikor már nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal – már a harmadik bögre teán voltam túl – kutakodni kezdtem a DVD-k között. Egyszer csak a kezembe akadt a Teremtés, amin a nagyi énekelt. Beraktam a lejátszóba, leültem a kanapéra a tévével szemben, magamhoz szorítottam anya öreg mackóját meg egy párnát, és felkészültem lelkiekben.
A nyitóakkord ünnepélyesen, de valahogy rejtelmesen zengett fel. Csillagködök kavarogtak a képernyőn. Én csak bámultam, és az agyamat lassan, de biztosan hagyták el a határozott gondolatok.
Már az elején elkezdtem sírni. Pedig még nem is jelent meg a nagyi. De mit csináljak, annyira szép volt…
Még zavartalanul bőghettem egy ideig. Aztán, amikor tudtam, hogy a nagyi következik, letöröltem a könnyeimet, és a képernyőre meredtem. A haja ugyanolyan vörös volt, mint az enyém, még a szemünk színe is majdnem megegyezett. És gyönyörű volt. A felvétel a születésem előtt készült, a nagyi még csak a negyvenes éveiben járt akkor.
Körülbelül délután négyig ültem a tévé előtt a nagyi különböző szerepléseit nézegetve. Akkor megszólalt a csengő.
Bosszúsan felálltam, a mackót az ágyra dobtam, rá a párnát, és kimentem ajtót nyitni.
– Szia – köszönt Dean. Mégis, ki más lehetett volna?
– Hello – köszöntem vissza, és kérdőn néztem rá.
– Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Meg… Király kérte, hogy hozzam el neked a leckét meg ilyesmik.
– Aha – bólintottam. Aztán észbe kaptam, és félreálltam az ajtóból. Dean belépett, és körülnézett.
– Szép a lakás – legyintett tökéletesen bizonytalanul körbe.
Elmosolyodtam.
– Kösz. – Bezártam az ajtót, és betessékeltem.
– Te zongorázol? – állt meg a nappali ajtajában.
– Hát… eléggé bénán.
A zongora tövénél viszont ott feküdt a hegedűm. Láttam, hogy Dean azt nézi. Elvigyorodtam.
– Igen, hegedülök. Azt már kicsit jobban.
Dean elmosolyodott, és belépett a nappaliba.
– Kérsz egy teát? – kérdeztem.
– Aha. Köszi – mosolygott rám, és leült a kanapéra.
Gyorsan feltettem a vizet, és turkálni kezdtem a filterek között.
– Milyet kérsz? – kiáltottam be a szobába.
– Öm… a sima fekete jó lesz – jött a válasz.
Vállat vontam, és előszedtem az Earl Grey-t. Közben a víz felforrt.
Magamnak elővettem a szokásos bögrémet – Monet „Vízililiomok a japán híddal” című képe díszítette – aztán kerestem valami olyat, amit fel mertem vállalni. Mert a Barbie-s, illetve a Disney-hercegnős bögrék nem ebbe a kategóriába tartoztak. Mielőtt bárki rosszra gondolna: nem azért voltak ilyen bögréim, mert ez tetszett nekem. Ezek még régről voltak itt, amikor anyám – gondolom legalábbis – felkészült a születésemre. Hercegnőkkel és Barbiekkal. Remek.
Előhalásztam végül egy Van Goghosat, és diadalmasan beleöntöttem a forró vizet. Elővettem egy tálcát is, és rápakoltam mindent, ami csak kellhet. Bevittem. Dean a CD-ket nézte. A csodába is!
Amikor beléptem, rám nézett, és mosolygott. Leraktam a padlóra a tálcát, és mellé ültem a kanapéra. A párna a háta mögött volt, a mackó ott ücsörgött a sarokban – mindenki számára láthatóan.
Inni kezdtünk. Felvettem a teasüteményes dobozt, és megkínáltam Dean-t. Aztán visszaraktam a földre.
– Te nem eszel? – ráncolta a homlokát. Mintha valami aggasztaná.
– Nem vagyok éhes – vontam vállat.
A térdére tette a bögrét, és egyenesen a szemembe nézett.
– Mikor ettél utoljára?
– Öm… Tegnap délután – feleltem. Annyira meglepett a kérdése, hogy nem volt időm rájönni: hazudni kellett volna.
Egy szempillantás alatt végigmért, de különös módon ez nem zavart. Vagy legalábbis nem úgy zavart. Semmi hátsó szándéknak nem volt nyoma a tekintetében. Ebből a srácból jó orvos lesz – állapítottam meg magamban.
– Sovány vagy – jelentette ki. Ez már inkább zavart. Még mindig nem úgy. De zavart. Fészkelődni kezdtem, és vállat vontam.
– Ne vonogasd a vállad. Enned kéne, mert nagyon el fogsz gyengülni, és télen rohadt beteg leszel – mondta üres hangon. Az arckifejezése is éppoly semmitmondó volt.
– Túl fogom élni – feleltem, csak hogy mondjak valamit, és ne újabb vállrándítással válaszoljak. Erre viszont ő vont vállat, és nagyot kortyolt a teájába.
– Egyébként jól vagy? – kérdezte.
– Hogy érted? – kérdeztem vissza. Az egész helyzet idegesített. Nem Deannel volt a bajom. Inkább magammal. De ez annyira bonyolult, hogy én sem értettem igazán.
– Mindenhogy – horkant fel, és végre vigyorogni láttam egy ilyen „szakmai kérdés” témájában. Ez határozottan jól esett. Annak a jele volt, hogy nem vagyok még teljesen hülye, és tényleg egy tizenhét éves fiú ül előttem. Csak egy tinédzser srác. Nem férfi. Ezt még én se vettem be, hiába volt ez a fizikai valóság.
– Hát… fizikailag jól. Nem fáj semmim, már lázas se vagyok. – Ez nem volt száz százalékig igaz. Bár a lázam tényleg lement, egészen jól azért nem voltam. És tudtam, hogy ez azért van, mert nem eszem. De akkor se bírtam ránézni az ételre. – Amúgy meg… hát… nem mondanám, hogy kihevertem a tegnapit. A pasas szétkenődött teste folyton a fejemben locsog, és vérszagot érzek mindenhol – foglaltam össze tömören.
Bólintott.
– Gondoltál már arra, hogy pszichológushoz mész? – kérdezte egy rövidebb hallgatás és teaszürcsölgetés után.
Semmi „Nem akarsz beszélni valakivel?” –féle duma. Ez határozottan tetszett. Mindig is szerettem, ha az emberek egyenesen beszéltek.
– Nem hinném, hogy segítene – válaszoltam épp olyan őszintén.
Dean elmosolyodott, de ez most nem volt egy vidám mosoly, inkább csak… kifacsart.
– Szerintem meg segítene. De te tudod.
– Téged egyáltalán nem viselt meg a tegnapi? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban fúrta az oldalamat.
Erre már elvigyorodott.
– Ó, dehogyisnem. Ma tesin nem bírtam odanézni, amikor a többiek kötelet másztak. Szerintem ez elég egyértelmű – nevetett fel. Én nem találtam ennyire szórakoztatónak a dolgot. Valószínűleg, ha nem lettem volna ott tegnap, és úgy meséli ezt, akkor kiröhögöm. Féljen odanézni, amikor a többiek kötelet másznak? Ne már! De az eseményeket száz százalékosan ismerve semmi nevetnivaló nem volt ezen.
– Marha vicces – morogtam.
– Szerintem is – válaszolta gúnyosan, még mindig nevetve.
Ezen viszont már el kellett mosolyodnom.
Az órájára nézett.
– Be kell vásárolnom. Mariék későn érnek haza, és már nem lesz nyitva a bolt. Te velem jössz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Igazából gőzöm nem volt, miért nem küldtem el már tegnap a sunyiba. Utálom, ha parancsolgatnak nekem. Talán azért, mert az érdekemben mondott mindent…
– Tényleg? – kérdeztem vissza kifejezéstelen arccal.
– Igen – bólintott. Nem mosolygott. – És figyelni fogok, hogy vegyél egy nagy rakás romlandó kaját. Azt gyorsan meg kell enned.
– Na arra várhatsz – jelentettem ki, és farkasszemet néztem vele.
Elfordult, és felsóhajtott.
– Cecilia, ez tényleg nem lesz jó. Enned kell, és ezt te is tudod. Ha nem vagy sokkal hülyébb, mint amilyennek gondollak – incselkedett. Ezen megint kénytelen voltam mosolyogni.
– Miért érdekel ennyire téged?
– Hm… ez egy jó kérdés – felelte, és elvigyorodott. Letette a bögrét a tálcára, és felállt. – Köszi a teát. Két perc múlva itt vagyok, és indulunk.
Azzal kisétált az ajtón.
Én forgatni kezdtem a szemem, letettem a saját bögrémet is, és kivittem a tálcát. Elmosogattam, aztán gyorsan felöltöztem valami szalonképes cuccba – ja igen. Ezt nem is mondtam. Egy hülye mackónadrág, egy kombiné és egy szatén köntös volt rajtam. Hurrá. –, és előhalásztam a pénztárcámat. Az időzítés fantasztikus volt. Épphogy felálltam, és megszólalt a csengő.
A bolt ott volt az utca túloldalán, majdnem szembe a házzal, csak a zebrák miatt kellett kerülni egy kicsit.
– Na és hogy tetszik itt, a Balassiban? – kérdeztem, hogy valami emberi témára tereljem a szót.
Dean vállat vont.
– Még nem tudom. Király nagyon rendes, kábé eddig jutottam – vigyorodott el. – Az osztály egy része rettenet hülye, egy másik része pedig jó fej.
– Hm… ezt szépen összefoglaltad – morogtam az orrom alatt. Tudtam, hogy meghallotta, de ez is volt a szándékom. – És… a nevelőszüleid? – A járdát bámultam az orrom előtt.
– Kedvesek – felelte. Összeszedtem magam, és az arcára pillantottam. Biztatóan rám mosolygott. Tehát kérdezhetek. Kíváncsi voltam, nem tehetek róla.
– Emlékszel még a szüleidre? – kérdeztem félénken.
– Soha nem láttam őket – felelte komoly arccal. De a tekintete inkább elgondolkodó volt, mintsem fájdalmas. – Az első család, akinél voltam, három éves koromig nevelt. Rájuk emlékszem úgy, mint a szüleimre – mosolyodott el, és rám nézett. Zavartan elfordultam. Nem bírtam a szemébe nézni. – Aztán… háromévesen… az „apám” meghalt. Nem igazán fogtam fel, mi történt. Vele nem is voltam olyan sokat, inkább a nővel.
Döbbenten bámultam rá. Most maga elé meredt, így nem kellett állnom a tekintetét. Azt mondta, erre a házaspárra emlékszik, mint szüleire. Most pedig hirtelen a „nő” lett az anyjából. A hangsúlyozása is nyilvánvalóvá tette, hogy nem gondolja épp a legszebbeket.
– Teljesen összeomlott – folytatta. – És visszaadott az államnak.
Volt valami furcsa abban, ahogy ezt mondta. Egy hiányzó információ. Nem mondott el mindent. De nem mertem megkérdezni.
– Egy ideig intézetben voltam… aztán megint bekerültem egy családhoz. És így tovább – mosolyodott el. Megérkeztünk a bolthoz, és beléptünk.
– És hogy kerültél Magyarországra?
– Az „apám” magyar volt. Az „anyám” meg angol. Mindkét nyelvet megtanultam. Már nem emlékszem, hogy földrajzilag mikor kerültem először kapcsolatba vele – vigyorodott el. – Na és te?
A fenébe.
– Nekem az anyám volt magyar. Apám utolsó élő rokona az anyja volt, ő két éve halt meg. Szóval amikor augusztusban kinyírták őket…
– Kinyírták? – Döbbenten nézett rám.
– Igen, már mondtam tegnap – válaszoltam ingerülten.
– Csak azt mondtad, hogy meghaltak, nem azt, hogy megölték őket.
– Oh. Hát, nagy különbség nincs.
Egy percig figyelmesen nézett. Aztán vállat vont, és elfordult.
– Igaz. Szóval?
– Az anyai nagyanyámhoz kerültem. Ennyi.
A tejtermékek hűtőpultjánál álltunk. Ő már lepakolt pár liter tejet, meg tetemes mennyiségű sajtot, és szigorúan rám nézett. Felsóhajtottam, és a kosaramba dobtam egy félliteres natúr joghurtot. Aztán kihívóan Dean szemébe bámultam. Ő adta fel először. Hurrá. Felsóhajtott, és a fejét rázva elfordult.
– Reménytelen.
– Kösz, ezt bóknak veszem – vigyorodtam el, és mentem utána.
Erre már csak egy dühös nyögés volt a válasz.
Az édességek és piák polcsorára kanyarodtunk be. Dean mindenfajta hezitálás nélkül a kosárba dobott két üveg vodkát, és három üveg félédes vörösbort.
Erre elkerekedett a szemem.
– Ki ennyire alkesz nálatok? – meredtem a kosárra. Nem mondott olyasmit, hogy vendégeket várnak. És három embernek enyhénszólva túlzásnak éreztem a majdnem ötliternyi piát.
Dean elvigyorodott, aztán vállat vont.
– Leginkább én – vallotta be. Felkaptam a fejem. Nem viccelt. – A vodkát magamnak vettem. A bort Mariéknak.
– Szóval… iszol.
Annyira megfontolt volt az egész gyerek, már ha nevezhetem így egyáltalán (nem, nem nevezhetem), hogy az életben nem tudtam volna elképzelni róla, hogy egy csepp alkoholt is felhajt.
– Na. Azért ne túlozzunk – nevetett. – Igen, elég sokszor, de mindig tudom, hol a határ. Már hat éve nem rúgtam be.
– Te tizenegy évesen már ittál? – horkantam fel.
Erre még jobban nevetett, és forgatni kezdte a szemét.
– Mindig megtalálod a lényeget, látom.
Közben továbbmentünk. Amikor a csokik mellett haladtunk el, hirtelen meggondolástól vezérelve felkaptam egy doboz After Eight-et.
Dean felvonta a szemöldökét.
– Semmit nem eszel, de egy nagydoboz After Eight-et benyomsz. – Nem kérdés volt, kijelentés.
– Te pedig orvos akarsz lenni, és iszol, mint a gödény – vágtam vissza.
Elvigyorodott.
– Rendben van, győztél.
A sor csigalassan haladt a pénztárnál. Mint mindig.
– Na szóval… Azon kívül, hogy kedvesek, mégis… milyenek? – kérdeztem, és természetesen Mariékra gondoltam. Valahogy tartani kellett a társalgást. És nem akartam, hogy rám terelődjön a szó. Eleget piszkált már a kajálással.
Azt hiszem, ez Dean számára is elég nyilvánvaló volt, ugyanis elmosolyodott.
– Hát… gazdagok, kicsit sznobok, de aranyosak. Bár… kicsit úgy viselkednek velem, mintha nyilvánvaló lenne, hogy farkasok neveltek – vigyorodott el. – Most épp operában vannak. És eszükbe se jutott megkérdezni, hogy akarok-e menni velük. Csak közölték, hogy legközelebb már fogok.
Felhorkantam.
– És te ezt nevezed aranyosnak?
Vállat vont.
– Tényleg azok. Nagyon sokat költenek rám, és azt hiszem, szeretnek is… Csak nem tekintenek… közülük valónak.
– És szívesen lennél most velük az Operában? – kérdeztem. Aztán rájöttem, hogy kissé félreérthető volt a dolog ebben a megfogalmazásban. Elpirultam. – Nem úgy értettem – mondtam gyorsan.
Dean felnevetett.
– Tudom, hogy értetted. És igen, szeretem az operákat. Öm… legalábbis… néhányat – pontosított.
– Mit néznek? – érdeklődtem.
– Cosí fan tutte – felelte.
Magamban káromkodtam egy nagyot, hogy én erről lemaradtam.
– Az jó.
– Láttam a CD-idet. Szereted a klasszikusokat vagy nem a tieid?
– Anyám lemezei voltak. De most már az enyémek – válaszoltam üres hangon. Megrázta a fejem, és elmosolyodtam. – Igen, szeretem a komolyzenét.
Hirtelen megtorpant.
– Azt mondtad, a nagyanyád két éve halt meg.
Elvigyorodtam. Nem azért, mert a nagyanyám halálának a tényét valami hihetetlenül vicces dolognak gondoltam. Csak tudtam, hogy hova akar kilyukadni. Bólintottam.
– Emma Hamley?
– Aha.
Elismerően hümmögött.
– De… te hogyhogy szereted a komolyzenét? Egyáltalán, hogy ismerted meg?
Ezt nem igazán értettem. Az biztos, hogy nem az intézetben…
– Az első családnál… az anyuka énekesnő volt. És sok komolyzenét hallgatott. Azt szoktam meg. Aztán persze összekerültem mindenfélével… de egyszer… hallottam, hogy az egyik lány a Dido búcsúját énekli, még az intézetben. Azóta megveszek minden CD-t, amivel szembejövök – vigyorodott el.
Ezen nevetnem kellett.
Végre sorra kerültünk. Fizettünk, és kiléptünk a hidegbe.
– Basszus.
– Mi az?
– Öm… semmi. Fázom – feleltem, és zavartan mosolyogtam.
– Tudod, hogy a fókákon miért van annyi zsír? – kérdezte évődve. Forgatni kezdtem a szemem, és felnyögtem.
– Nem fogsz leszállni a témáról. De miért?
– Valóban nem fogok leszállni, és azért, mert nem azért akarok orvos lenni, hogy nagyot kaszáljak, vagy valami ilyesmi.
Egy orvos, aki a gyógyításért az, ami. Egyre szimpatikusabb lett a srác. Azzal együtt, hogy rohadtul elegem volt a parancsolgatásából.
Előszedett egy cigit, és rágyújtott.
Én megrökönyödve bámultam.
– Igen, cigizek is – mosolygott, de most kicsit mintha zavarban lett volna.
– Milyen orvos az, aki bagózik és piál? – méltatlankodtam. – Az lesz a dolgod, hogy mindenkinek megmondd, ne tegye. Így mutatsz jó példát?
Nevetett. A dolog egy részét tényleg viccnek szántam. De csak egy részét.
– Osztani az észt mindig könnyű – mondta. – Egyébként pedig: annyival vagyok előrébb az átlaghoz képest, hogy senki nem fog engem piszkálni a cigizés miatt, magamtól is egészen pontosan meg fogom tudni mondani, mikor fogok elpatkolni tőle. Vagy hogy mikor lesz a májam egy roncs az alkoholtól – kacsintott rám.
– Nem igazán borít ki a dolog – állapítottam meg.
– Kéne? – vont vállat. – A halál mint olyan már nem igazán tud kiborítani. Ha a sajátomról van szó, úgy értem.
– Ismerős – sóhajtottam. Szemerkélni kezdett az eső. Megszaporáztuk a lépteinket. Megázni már tényleg nem akartunk.
A zöldséges a kapunk mellett még nyitva volt. Láttam, hogy van uborkája. És hirtelen – csodával határos módon – megkívántam. Megálltam, és Dean-re néztem.
– Legyen neked karácsony – sóhajtottam, és beléptem az üzletbe.
Dean elégedetten vigyorgott.
Két uborkát vettem. Méregdrága volt, de úgyse költöttem kajára már egy jó ideje. Amit ettem, azt a nagymama tuszkolta belém erővel. Vettem továbbá három fej fokhagymát.
Amikor kimentem a boltból, már esett az eső.
– Tzatziki? – pillantott a kosaramra Dean kérdőn.
– Aha.
– Helyes – mosolyodott el.
Megint az égnek emeltem a szemem, és kinyitottam a kaput.
A liftnél kellemetlen meglepetéssel kellett szembenéznem. Ugyanis ki várt ott rám?
– Szia, Áron – köszöntem idegesen.
– Sziasztok – köszönt vissza Áron, és elfojtott vigyor bujkált a szája szélén.
– Ő itt Dean Chadwick, az új osztálytársunk. Ő pedig Bognár Áron, Eszter bátyja – mutattam be őket egymásnak. A fiúk kezet fogtak, én pedig rohadt kényelmetlenül éreztem magam.
– Mit keresel itt? – érdeklődtem.
– Szonja kért meg, hogy hozzak el neked egy nagy rakat kaját. – Felemelt egy óriási zacskót, amit addig észre se vettem, és meglóbálta a szemem előtt. Dühösen felnyögtem. Dean nagyon elégedetten vigyorgott, Áron pedig kinevetett.
– Mind romlandó – tette hozzá ártatlanul nézve, elkerekedett szemekkel.
A lift közben megérkezett, és nagyon figyeltem arra, hogy jól nekimenjek Áronnak, miközben beszállok. Persze ezen is csak nevetett. Fogadok, hogy nekem jobban fájt, mint neki. A bosszú egy nagy hülyeség…
Komolyra váltottam.
– Most nem gondolhatod komolyan, hogy még ma meg tudok enni ennyi mindent – néztem rá könyörögve. – Ennyit senki nem tudna.
– Segítek – vigyorodott el.
– Kettőnknek is sok.
– Te nem akarsz beszállni? – fordult Deanhez. Azt kívántam, bár befogtam volna. Nem tetszett az ötlet, hogy a két fiút egyszerre kelljen elviselnem a konyhámban.
Dean finoman felvonta a szemöldökét, de bólintott.
– És, Girheském, elmondanád, hogy mikor tolod be a képed a suliba legközelebb?
Dean köhögni kezdett, hogy álcázza a nevetését. Ezt igazából még jó is lett volna látni. Végre egy normális, átlagos kamaszreakció. Valamelyest ünneprontó hatást fejtett ki azonban a tény, hogy épp rajtam röhögött. Áron barátságosan rávigyorgott. Most már csak egy dolgot tehettem.
– Nem vagyok a te girheskéd – feleseltem. Áron felhorkant. – Egyébként pedig terveim szerint hétfőn – adtam meg magam.
– Ha addig eszel és alszol normálisan – szólt közbe szigorúan Dean.
Csúnyán néztem rá.
– Igaza van – kontrázott Áron.
Ezt nem hiszem el. Ezek két másodperce találkoztak, és máris összeesküdtek ellenem! Megadóan sóhajtottam, aztán bólintottam. Áron és Dean elégedetten néztek össze.
2 hozzászólás
Továbbra is figyelemmel kísérem a történetet. Várom a folytatást.:)
Köszönöm 🙂