Nyomd a dudát!

„Gyönyörű idő van!” Állapította meg a férfi, miközben kiszállt az autójából. Lassan elfelejtheti végre a hideg hajnalokat. Amikor vidékre indult üzleti ügyekben, mindig korán kelt. Nem szeretett sietni, s így időben ott volt a megbeszélt találkozó helyszínén. Borzongva gondolt a hideg, sötét hajnalokra, de ment, amikor kellett. „Inkább fázzam kicsit reggel, de legalább nem kell kapkodnom.”- gondolta mindig, amikor esténként egy ilyen másnapra készülődött.

Lehet, hogy a sikeres találkozó is segítette, nem csak az előbújó Nap, azt az örömérzést, ami hatalmába kerítette. Büszke volt, és elégedett. Fürge, élénk léptekkel indult el az étterem épülete felé. Kicsit kimerítette az a kereskedelmi igazgató, akivel tárgyalt, és éhes is volt már. Bolondos jókedve azonban nem hagyta, hogy mindez elrontsa a hangulatát.

Amikor belépett, megállt az ajtóban és kényelmesen körülnézett. Sok volt a szabad asztal, hiszen már délután négy óra felé járt az idő. Egy ablak melletti, kétszemélyes kis asztalnál foglalt helyet. Alig ült le, máris előkerült a felszolgáló.
– Jó napot uram!
– Jó napot! Ma egészen szép idő van!
– Igen uram! Már itt az ideje! – válaszolta a pincér, miközben átnyújtott egy étlapot, majd halk léptekkel távozott. Az egyik oszlop mögött azonban megállt, de úgy, hogy észre vegye, ha a vendég már választott valamit. Amikor látta, hogy csukódik az étlap az úr kezében, máris megindult felé. A férfi meglepődött, mikor felpillantott az étlapból, hogy a pincér már ott áll előtte. Az imént még sehol sem volt. Miután felsorolta a megkívánt ételeket és italt, kényelmesen hátradőlt. A felszolgáló apró mosollyal a szája sarkában bólintott. Hóna alá csapta az étlapot és elindult, hogy leadja a rendelést.

A férfi kibámult az ablakon. Még egyszer egy gyors fejszámolást végzett, majd megelégedve nyugtázta, hogy szépen keresett a mai üzleten is. Az üvegen keresztül erősebben érezte a napsugarakat. Lehunyta a szemeit, és lazított. Halk torokköszörülésre lett figyelmes. A pincér letette az asztalra az alkoholmentes sört, és ügyesen, gyorsan megterített. Miután már az ebéd is előtte volt, megszűnt számára a külvilág. Étkezés közben úgy érezte, még sohasem evett ilyen finomat. Ma minden csodálatos volt számára. Azért vigyázott arra, hogy egy kis maradék legyen a tányéron. A végén még azt hiszik, hogy nem adtak rendes adagot neki. Pedig bizony az volt, csak ma valahogy nagyon jó étvággyal rendelkezett.

Amikor a számla kifizetésére került a sor, nagyon sok borravalót adott. A pincér kissé sápadt arccal tartotta kezében a bankjegyeket. Látszott, hogy nem akarja elhinni.
– Kicsit ráborult a fűszer! – jegyezte meg a férfi mosolyogva – azért ilyen borsos.
– Egészségére a kedves vendégnek! – mondta a felszolgáló, és eltűnt a konyha irányában.

Kilépett az étterem ajtaján. Annyira jó volt a levegő, hogy megállt, és nagyot szippantott belőle. Gondolt egyet, és sétára indult. Csábította a küszöbön álló tavasz. Attól nem félt, hogy eltéved, jó volt a tájékozódó képessége. Hagyta a kocsit és gyalog nekivágott az utcáknak. Kirakatokat nézegetett, házakat csodált meg. Az egyik üzletben vett két egyforma rongybabát a gyerekeinek. Annyira megtetszett neki, hogy nem bírta otthagyni. Boldog volt, ahogy eszébe jutott, milyen örömmel fogadják majd otthon az apró ajándékokat. Észre sem vette, mennyire elcsavarogta az időt. Megijedt, amikor megszokásból ránézett a telefon kijelzőjére. „Huncut tavasz” – morogta félig bosszúsan, félig jókedvűen, de igyekezett vissza az autójához.

A városból kifelé menet nehezen haladt át a kereszteződéseken, mert nagy volt a forgalom. Ügyesen, de a megszokottól kicsit kapkodóbban vezetett. A dudát azonban nem használta. Azt tartotta, hogy azok élnek csak vele, akik nem tanultak meg rendesen vezetni. Fellélegzett, amikor végre elhagyta a várost. Nem szokott ennyire gyorsan hajtani az autójával, de már kicsit ideges volt, hogy ekkora késésben van. Úgy gondolta, nem lehet baj. Ez a típus nagyon megbízható. Jól veszi a kanyarokat még ebben a tempóban is. Már sötétedett. Nem volt sok, csak néhány kilométer, hogy hazaérjen. Az út mentén itt már ismerős volt számára minden fa, bokor, tábla. A következő kanyarban félig áttért a másik sávba. Hirtelen szembe találta magát egy másik autó fényszórójával. Nem volt még olyan közel, de annak is nagy lehetett a sebessége. Manőverezni próbált.

Arra tért magához, hogy éppen egy hordágyra teszik fel a mentősök. Erős fájdalmat érzett a mellkasában, és …
– A lábam … – nyöszörögte a férfi alig hallhatóan.
– Nyugodjon meg! – válaszolta a mentőorvos – itt van maga mellett az ágyon. Ha sietünk, még visszakaphatja.
A férfi egyre gyengébbnek érezte magát. Félájult állapotban eszébe jutott, hogy talán, ha használta volna az autó elektromos kürtjét, elkerülhető lett volna az ütközés. A másik autós esetleg hamarabb észreveszi.

Valahonnan, gyerekkorából előugrott egy emlék. Az egyik barátjával lesték az utcán az érettebb lányokat. Ők akkor lehettek vagy tizennégy évesek. A haverja az egyik nő láttán azt mondta:
– Öregem, ha egyszer majd oda kerülünk … nyomd a dudát! Érted? És nagyot nevetett.
A férfi feleszmélt félájult állapotából.
– Nyomd a dudát! – suttogta, és felnevetett, mint akkor, ott az utcán gyerekkorában. A nevetése azonban köhögésbe fulladt.
– Mit mond? – kérdezte a kísérő az orvostól, közben a szívverést ellenőrző berendezés folyamatos sípolásba váltott át.
– Semmit! – hajtotta le a fejét az orvos – most már semmit.