Egy éve, Szilveszter napján történt…
Családunkban az év vége (amikor már – és még sötét napok virradnak és alkonyodnak ránk) tele van kiemelkedő családi ünneppel.
Október 7 Anyuka születésnapja. November 6 legidősebb unokám születés- és névnapja, november 25 Katalin nap, az én névnapom, december 15 Apám születésnapja, december 26. (karácsony második ünnepén) Apuka névnapja. December 30-án én születtem, január 2 a második fiúunokám születésnapja, január 7 fiatalabb fiam névnapja, január 25-én a lányom született, február 11 a kisebb fiam születésnapja…
Csupa-csupa családi ünnep.
A többi ünnep elszórva van az év folyamán.
Most ehhez hozzáírhatjuk 2010. Szilveszter napját, mivel éppen ma egy éve történt, olyan eset, ami számomra még mindig rémálomnak tűnik.
Az eseményt a történtek után lejegyeztem, de képtelen voltam közzé tenni, most azonban olvashatjátok, s nagyon érdekelne a véleményetek.
Korábban hozzám érkezett a család a karácsonyt ünnepelni, most már a legtöbbször a lányomnál találkozunk, mivel neki van a legnagyobb lakása. Tavaly a legkisebb fiammal náluk ünnepeltük a karácsonyt, s utána is ott maradtunk, azonban Szilveszterkor otthon szerettük volna lenni.
Lányom aznap már nem volt otthon, mi Szilveszter délelőttjén készülődtünk a busz-állomásra. Attila viszont nem akart felöltözni. Nem értettem, mi az oka a vonakodásának, végre kibökte: nem akar hazajönni, mivel a bátyja évek óta nem tudott elhelyezkedni, s nálunk van, de ők egymással nem tudnak kijönni…
Emese unokám Piliscsabára jár egyetemre, de ezen a napon nem volt más elfoglaltsága, vállalta, hogy kikísér bennünket az autóbusz állomáshoz. Sokáig kellett győzködnünk Attilát, nehezen tudtuk rábírni, és elindultunk, hogy legalább a déli buszt elérjük.
Kiérve az állomásra, éppen beállt a déli buszjárat, kísérőnk segített volna fölszállni és elhelyezni a csomagokat. Attila azonban sehogy sem akart a buszra föllépni. A sofőr türelmesen várakozott néhány percig. Hiába győzködtük, Attila nem mozdult. Megköszöntem a sofőr türelmét, neki indulnia kellett.
Elbúcsúztunk a kísérőnktől, neki is volt más elfoglaltsága, elment.
A csomagokat lepakoltam egy padra, gondoltam, majd a következővel megyünk; óránként indulnak a buszok.
Attilán egy kis válltáska van a rajzaival, színes filctollaival és egyéb aprósággal. A padon nagy bőrönd, kisebb táska ajándékokkal, némi élelmiszer, s a botom, ami nélkül nem tudok közlekedni.
Üljünk le és megvárjuk a következő autóbuszt, mondtam Attilának, de most sem mutatott hajlandóságot, sőt, egy-két perc múlva gondolt egyet, és futásnak eredt. Hiába szólongattam, nem hatott rá. Nem értettem, ilyen eddig még nem fordult elő vele.
Szaladt a lépcsők felé, vissza a metróállomáshoz. Tehetetlenül álltam, nem hagyhattam ott a csomagokat, egyébként sem tudok utána futni.
Rettenetesen megijedtem, mikor eltűnt a szemem elől.
Félelem tört rám. Mi lesz most vele?
Nem tudja, melyik irányba menjen a metrón. Beszédjét idegenek nem értik, mi is alig-alig, nem ismeri a számokat, se a betűket. Down-szindromával született, soha nem utazott egyedül, igazolványai nálam vannak…
Én pedig itt állok a csomagokkal, s nem tudom, mihez kezdjek…
A következő busz is elindult. Összeszedtem a holmit, a botomat és csigatempóban értem el az épületet magammal vonszolva a sok cuccot.
Zárásra értem oda, éppen az orrom előtt behúzták a vasrácsot. Ott akartam segítséget kérni vonalas telefonról. Az őr hajthatatlan, holott láthatta, hogy szinte járóképtelen vagyok. Még sokan álltak a pénztár előtt, is, mi lett volna, ha megkönyörül rajtam…?
Megálltam a hóban, erőt kellett gyűjtenem és kitalálnom, most mihez kezdjek.
Rozoga mobilommal próbálkoztam, amikor egy tini kislány megszólított, s kérés nélkül fölajánlotta segítségét, s mivel az ő autóbusza fél óra múlva indul, ráér.
Megköszöntem, s kértem, keresse meg a mobilon a segélyhívó számát, nem látom jól az apró gombokat, szemüvegem se tudtam még előszedni. Megtalálta, visszaadta nekem.
Rövidre fogva, elmondtam a kérésemet. Alig hallottam valamit, kértem, csak hallgassanak meg. Kapcsolták a rendőrséget. Megismételtem a mondókámat. Kérték, menjek be a kapitányságra, s tegyek bejelentést a történtekről. Sajnos, erre képtelen vagyok, bottal, csomagokkal… Fölajánlották, küldenek járőr-kocsit, adjam meg, hol vagyok.
Megköszöntem a szolgálatkész kislány segítségét, s alig tíz perc múlva megérkeztek a rendőrök és bevittek a IV. ker. rendőrkapitányságra. Ahogy rám került a sor, előadtam, mi történt, onnan áttették az ügyet másik helyiségbe, s kis idő múltán ott is megismételtem, milyen bajba kerültem.
A nálam levő ajándék fényképalbumból kiválasztottam Attila képét, amelyen éppen abban a ruhában látszik, amit ma visel. Azt is átadtam.
Azonnal intézkedtek és közölték velem, hogy mostantól a főváros teljes területére elrendelték a keresést, s minden szolgálatot teljesítő járőr Attilát figyeli.
Rettegve várakoztam. Rettenetes órákat éltem át: lassan teltek az órák. Biztosan éhes, hiszen már otthon ebédelhetnénk. Féltem, sosem lehet tudni, kivel, netán lelketlen emberek keze-közé kerülhet…
Aggódtam, mert nem úgy öltözött, hogy egész nap hidegben, a fagyos-havas utcát rója, hiszen otthon is, itt is közel van a busz-megálló a lakáshoz. Ki tudhatta, hogy egész nap kószálni fog a hideg, havas járdákon…
Eddig sosem közlekedett egyedül, legfeljebb otthon, az ismerős közeli utcákban, itt hogyan tudna eligazodni, nem ismeri a betűket, számokat. Beszédje idegenek számára érthetetlen. Nem tudja magát igazolni, nálam vannak az igazolványai.
S eszembe jutott, hogy a lányom még nem tudja, mi történt, ügyeletben végzi feladatát az Idegsebészeti Klinikán. Őt nem szerettem volna zavarni. Telefonáltam felnőtt unokámnak, kértem, adja tovább, hogy nem mehettem haza, s a rendőrségen ülve, várakozom.
Délután 5 óra, a lányom is tud róla, s ők értesítették a metró illetékeseit.
Ismét hívtak, egy rendőrtiszt jegyzőkönyvet vett fel, megint más irodában, följegyezte az igazolványok adatait, egy példányt átvettem tőle. Közöltem, hogy nem utazom haza fiam nélkül, itt maradok a lányomnál, megadtam a telefonszámot, amelyen elérnek.
Dani unokám értem jött. Azt mondta, hogy a metrónál feltűnően figyelték az embereket, már ott is keresik Attilát.
Összeszedtük a csomagokat, unokám karon ragadott, s elindultunk.
Út közben egy falatozóban szendvicset ettünk, s ásványvizet ittam; a metróállomáshoz igyekeztünk, olyan hosszú utat segítség nélkül nem bírtam volna megtenni csomagok nélkül sem.
Lányom közben hazaérkezett, várt bennünket. Nyugtalan várakozással teltek ott is az órák.
Gyomrom görcsbe rándult a félelemtől.
Éjfél előtt megcsörrent a közös folyosó csengője. Lányom indult ajtót nyitni. Lelkendezve kiabál: Öcsike! Te vagy?
Hihetetlen, mégis ő állt ott az ajtónál egyedül és csöngetett, tehát nem a rendőrök találtak rá, ők hazakísérték volna!
Akkor hogy került ide?
Én is siettem elé. Lassan jött a belső folyosón, alig állt a lábán. Átfagyva, éhesen érkezett, de örömmel öleltem magamhoz, s jéghideg kezét simogattam.
Leszedtük róla a kabátot, cipőt. Teste, lába jéghideg… Kezet mosott, nővére vacsorát készített neki; farkasétvággyal fogyasztotta el. Éhes lehetett, hiszen egész nap nem evett, csak kevés reggelit. Valaki megkínálta egy kávéval – mondta – de hogy ki, és hol, arra nem tudott válaszolni. Faggattuk, merre járt, de azt sem tudta.
Melegvizet engedtünk a fürdőkádba, a lábán véres hólyagok éktelenkedtek. Nem csoda, egész nap járkált. Nővére ellátta a sebeit, átöltözött tiszta ruhába.
Éjfél, köszöntjük az Újévet: 2011! Egymást átölelve örvendünk Attilával együtt. Körbeültük az asztalt a tágas nappaliban, aztán faggatni kezdtük: hol járkált, hogyan talált haza, kivel jött? Miért egyedül? Láttuk rajta, hogy gondolkodik, de nem sok eredménnyel. Mégis nyugalom költözött belénk. Nem tudjuk, hol, merre járkált, mégis valahogy visszatalált…
Rendőrökkel nem találkozott.
Akkor hogyan talált ide? Nem fért a fejünkbe.
Eszembe jutott, hogy értesíteni kell a rendőrséget. Bejelentettem, hogy ne keressék tovább, valahogy ide talált.
Tovább faggattuk, mégsem tudta elmondani valójában, hogy jött, ki segítette?
A 7-es busz végállomása a közelben van, ismerős neki a környék, s onnan egyedül is idetalálna. Megkérdeztük, hogy a 7-es busszal jöttél? Rábólintott, de nem győzött meg bennünket.
Aztán hirtelen mesélni kezdett: Egy nénivel jöttem, autóval, egy „kétfülű” (így hívja a kutyákat) is benne volt. Megkérdeztük: miért nem kísért föl az a néni? Erre nem tudott válaszolni.
Nem tudhattuk biztosan, hogy kitalálta-e, vagy valóban, valaki hazahozta autóval? Ha így történt, honnan tudhatta az illető, hol lakik a nővére? Mert azt a címet sem tudja megmondani, ha valóban autóval hozták volna vissza… A nővérét pedig egyszerűen Katának hívja… Az utca- házszámot sem ismeri, s nem voltak nála az igazolványai.
Kész kabaré… Mire gondoljunk?
Mindegy. Fő, hogy itt van, s nincs különösebb baja.
Mi pedig arra az elhatározásra jutottunk, hogy vagy csoda történt, vagy az Őrangyala vezérelte vissza!, s ezt komolyan hittük.
Közben két rendőrtiszt csöngetett a telefoni bejelentésünkre, meggyőződni róla, hogy épen került-e vissza Attila. Beengedtük őket. Leültek, ők is próbáltak még valamit kiszedni Attilából, nem nagy sikerrel. Megvizsgálták, nincs-e rajta seb, vagy valamilyen ütés nyoma. De csak a bokáján a cipő feltörés mutatta a sok járkálás nyomát. Aztán elköszöntek, elmentek a rendőrök.
Az unokáim általános iskolai hitoktatója nem messze lakik innen. Délután a lányom fölkereste, mikor megtudta, hogy Attila eltűnt. – Marika néninek is van egy, másféle betegséggel élő fia, aki ugyan dolgozik, s eligazodik a városban, s aki (amint megtudta, hogy Attila eltűnt), imádkozott érte, hogy találjon vissza!
A mamája azt mondta, nem első eset, hogy meghallgatták az imáját.
Lányom sosem volt vallásos (most azt mondta, ezután már az lesz!) kijelentette: Ez csoda! Csak csoda lehet! Én pedig egyetértve vele, azt állítom, hogy más megoldás nincs, és bármilyen hihetetlen, csoda történt velünk, az Őrangyala kísérte őt útján, és vezette vissza hozzánk!
26 hozzászólás
Kedves Kata!
Csoda akkor, és csak akkor történhet velünk, ha nagyon erős a hitünk. Te bizonyára nem szenvedsz hiányt ebben a hitben. A történetedet izgulva olvastam végig, és csak egyre tudtam gondolni: legyen meg Attila. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a lányoddal azonos napon születtem.
Üdv.:
Millali
Kedves szavaidat köszönöm. Én – bármilyen furcsának is tűnhet sokak számára – hiszek abban, hogy időnként történhetnek csodák, vagy rendkívüli furcsa estek (már olyannak is tanúja voltam, s az is föl van itt téve).
Tehát a lányommal egy napon születtél. Ő hajnali 4 órakor, s ezér szogalmas, nagyon praktikus és ügyes háziasszony, aki az otthonán kívül magasan kitűnik munkahelyén is.
Máskor is szívesen látlak!
Üdvözlettel: Kata
Drága Katám!
Én is hiszek a csodákban. tudod a csodát ki kell érdemelni. Te kiérdemelted. Kaptál erőt,hitet, szerető családot. Egy évig őrizgetted a történetet magadban.Jól tetted,hogy megírtad. A szeretet minden mást felülír, mindent ,-erőt,okosságot.A lábunk lépésről lépésre visz előre, de a gondolat azonnal.A szeretet tudja az utat, a címet.Szép történet.Küzdelmes életed van. Kívánom,hogy az angyal mellőled se távolodjon el egy pillanatra sem. Szükséged van rá azt hiszem.Most volt a szülinapod, még egyszer kívánok jó egészséget, Isten áldotta boldog szép napokat.
Szeretettel ölellek:Vali
Drága Valika!
Egy ilyen szindrómával született gyermekhez igaz, nagyon sok türelem és erő kell a szereteten kívül. De mindig azt éreztem, hogy a jó isten a sok gond mellé fizikai és lélekerőt is osztogat. Mostanra azért már eléggé kifáradtam, de azért tartom magam.
Köszönöm kedvességedet, bátorításodat, amiért még mindig merítek erőt. Sokat gondolkodtunk rajta lányommal együtt, de azt ami és ahogyan történt, nem tudjuk semmi mással, mint csodával megmagyarázni.
Köszönöm ismételt jókívánságaidet, én is kívánom Neked, hogy jó egészségben, szeretetben éljél, s alkoss a mi örömünkre is sok-sok szép verset.
Szeretettel ölellek: Kata
Kedves Kata! Vannak megmagyarázhatatlan esetek, amelyekre azt mondjuk: csoda történt! Lehet, persze, h csak azért mondjuk csodának, mert nem tudjuk, mi történt, hogy történt. De, amit Te leírtál, az tényleg csodának tűnik. Én hiszek a csodákban! BUÉK: én
Kedves László!
Sokat gondolkodtam ezen az eseten – hiszen volt rá időm, egy egész év telt el azóta. De sehogy sem tudom másként magyarázni az estet. S azt is tudom, hogy ha valamilyen termésetfölötti erő nem segíti, egyedül nem találhatott volna vissza, hiszen hosszú idő óta vagyok egyetlen támasza, még a gondolatait is ismerem, tehát nagyon jól tudom, mire lenne képes, és mire nem.
Köszönöm, hogy nálam jártál és olvastad az írásomat.
Neked is BUÉK!
Kata
Kedves Kata!
Ó, szörnyű lehett ez az eset! Agyon aggódhattad magadat amíg nem volt meg Attila…
Azt hiszem Téged jobban megviselt ez a dolog, mint őt!
A Down kórosoknak egyébként nagyon jó memóriájuk van, csak lassabban, és másképpen gondolkodnak, mint a többiek. Attilának is nagyon jó lehet a képi memóriája, azért rajzol annyira ügyesen. Valószínüleg képekben gondolkodva talált vissza a lányodhoz. Kicsit nehezen, kicsit lassan, de megoldotta. Én azt hiszem itt az "őrangyal" Te vagy, aki fejlesztetted őt egész életében, ezért történt meg a "csoda". 🙂
Judit
Kedves Judit!
Én is kerestem azt a lehetősget, ami segíthette őt. De teljesen idegen neki az a buszmegálló, ahonnan most indulnak – az általunk igénybe vehető – autóbuszok, ahol ő fölszállt. S ő biztosan nem tudhatja, melyik szerelvány indul visszfelé Újpesre és melyik megy Kispestre. S ha megnézzük azt a hosszú vonalat, ráadásul annak nagy része felé még soh sem utazott… S hogy hol szállhatott ki a megtróból, s kivel "beszélt" amit nekünk is nehéz megérteni… Tudod, ezt százszor végiggondoltam már. S igazán érdekes lenne végignézni azokat a jeleneteket, amelyeket Ő – azon a napon végigjárt. S azt is tudom, hogy elég jó a memóriája, s ahol már jártunk, ahol már ő el is tud igazodni, de éppen nemrégen tették át máshová a busz-állomást, ami súlyosbította az ő helyzetét is.
Köszönöm, hogy olvastad, s kifejtetted elgondolásodat is.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Jééézusom…
Olvastam ezt, amikor feltetted. Kirázott a hideg. Isteni Gondviselés, ami történt, én is így gondolom. Én biztos, hogy bepánikoltam volna, nem is tudom, mit csinálnék egy ilyen helyzetben. Nem hiszem, hogy okosan és higgadtan tudnék cselekedni.
Vannak angyalok, ezt vallom én is. Nem olyan régen, de biztos vagyok benne.
Nagyon sok szeretettel kívánok boldog új esztendőt Nektek! (a Gyerekek üzenik, hogy a Cicának is!)
Andrea
Drága Andika!
Nekem aztán igazán végtelen türelmet osztottak ki valamikor, de ez az eset engm is nagyon, de nagyon megrázott. Amikor ott voltatok, azt hiszem Attilával nem találkoztatok. Mert aki őt ismeri, akkor jobban megértené mindenki, amit leírtam. Sajnos, most is olyan mint egy gyerek. S ezért voltam különösen zavarban, mit is lehetne tenni. S amint kiderült, hiába kereste őt Budapest minden rendőre… Nem leltek rá, ki tudja, hol járkált egész nap, s el tudom képzelni, mennyire megijedhetett ő is az idegen világban, hogy senkihez sem fordulhatott segítségért…
Senkinek sem kivánom, mit jelnt egy anyának, ha ilyennel kell szembenéznie. S jóérzéssel tölt el, hogy sokan, köztük Te is, megértesz, s hasonló gondolataid ébrednek Bnned is, ilyen események hallatán. Köszönöm együttérzésedet, és én is kívánok Nekek Boldog Új Esztendőt.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Végig azon drukkoltam , ne essék baj. a fikciók is kétségbe ejtik az embert amikor egy olyan müvet olvas, a valóságtól pedig az embernek izzadni kezd a tenyere, feszültté válik.Szerencsére jól végződött. Igazán stram fiad van. S azt gondolom, valami segítette, a hazatalálásban. Valakinek kellett adni instrukciót, és hála Isten jót!
Szeretettel:Marietta
Kedves Maietta!
Nagyon igazad van, hogy valahogy-valakinek segítenie kellett neki, hogy megtaláljon minket. Annyit törtem a fejem rajta, mi történhetett azon a napon, mert sajnos, ő mindazt nem tudta elmondani.
Nayon nehéz órákat kellett átélnünk, de – valóban – a vége mégis csak szerencsés volt, hogy megtalált, mindegy, hogyan!
Köszönöm a válaszod.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy Attila szerencsésen hazaérkezett. Igen, az Őrangyala vigyázott rá! Boldog új évet, Kata!
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Bizony, jó egy olyan Őrangyalt kifogni, aki segítette őt gész napos kóborlása alatt, és hazafelé megutatta neki az utat, különben ki tudja, mi történetett volna…
Köszönöm, hogy itt jártál és elolvastad.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
A 2011-es év számodra nem kis aggodalommal, és izgalommal kezdődött, de szerencsére minden megoldódott. Csodák pedig vannak.
Szeretettel: Zagyvapart.
Mem is gondoltam, hogy rajtam kívül ilyen sokan hisznek a csodákban. Hiszen sok minden bizonyítja azokat. A mi helyzetünk is olyan volt, hogy egyéb magyarázat egyszerűen nincs rá!
Bizony, bizony, a múlt esztendő nem kezdődött valami jól. Annyira megsínylettem az izgalmakat, hogy mostanáig nem is voltam képes közre adni.
Közönöm a látogatásodat.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Kedves Kata!
Én is aggódva olvastam a soraidat, és nagyon megkönnyebbültem, amikor a végén azt olvastam, hogy minden rendben van… nagyon örülök, hogy megoldódott a helyzet… Én is úgy érzem, hogy van ebben része a csodának!
Szeretettel: Mónika
Köszönöm, drága Mónika együttérzésedet és hogy meglátogattál. Nehéz órákat kelett eltöltenünk addig, amíg eljött a felszabadító pillanat, hogy épen láthattuk viszont a kedves fimat.
Szretettel: Kata
A hetes busz végállomása közel van, onnan egyedül is hazatalálna. Rábólintott. Miért nem győzött meg? Miért nem hiszed el, hogy van valamilyen szintű tájékozódási képessége? Nem lehetséges, hogy kevesebbet feltételezel róla, mint ami a valóság? Kérlek ne válaszold azt, hogy te ismered, tudod mit tud. Nem szenvedtél még ebben a betegségben, nem tudhatod. Nem lehetséges, hogy annyira vigyáztatok rá, hogy idáig soha nem volt módja bizonyítani, mire képes? Nem lehetséges, hogy ettől az állandó gondoskodástól akart egy kicsit szabadulni?
Kedves Kate!
Arról van szó, h. éppen én kérdeztem meg tőle, hogy a 7-essel jöttél-e, ahonnan már biztosan hazatalálna még esti világításnál is. Tudom, hogy van jó tájékozódási képessége! A gond az volt, hogy egy ismeretlen helyen szállt metróba, ki tudja, hol szállt le róla, s ott jelentkezett a gondja, mert le volt írva, nem ismeri a betűket-számokat, alig érthető a beszéde még számunkra is, nem még idegennek! Hogy talált a 7-esre?
Egyébként azért nem győzött meg ezzel, mert utána kezdte magyarázni, hogy egy néni autójával jött, ahol egy "kétfülű" –kutya- is volt. Ezt pedig nem kérdeztük, ő önként mondta… S azért volt ez is gyanús nekünk, hogyha ez lett volna a valóság, hogy egy értelmes valaki, ha hazavisz egy láthatóan gondokkal küzdő embert, honnan tudta meg a lányom nevét, címét, s hogy az nem jött legalább a bejáratig, hogy felcsöngessen. Ezt nehezen lehet elképzelni… Ezért lettünk teljesen tanácstalanok, hogyan kerülhetett haza.
Köszönöm a látogatást: Kata
Nincs nála semmiféle igazolvány? Lakcímkártya? Lista a rokonok nevével, címével?
Lehetséges, hogy a néni, aki hazavitte, ott lakik valahol a környéken, és látta már őt egyszer-kétszer.
Csak próbálok valami kézzelfogható magyarázatot keresni, mert – remélem megbocsátod – én a csodákban továbbra sem hiszek.
Kate
Nehéz hinni a csodákban, kerestünk rá magyarázatot, de nem találtunk azóta sem, de ez mégis olyan. Nincs olyan a közelben, akit ő ismerne a családon kívül, abban a házban sem. Ha mégis, biztosan elmondta volna a lányomnak.
Mindig tartok nála egy írást, az igazolványt elvesztené, azt magamnál tartom és kíséret nélkül nem megy sehová legfeljebb otthon ismert helyen. Külön noteszben fölsorolva minden őt érintő adat, de pont akkor másik nadrágzsebében maradt. S az viszont kitűnik az írásomból, hogy olyan gyorsan elrohant, én bottal is nehezen járok, nem tudtam utána futni csomagokkal, hóban. Így történt. De ő soha, de soha nem szökött még el; talán nem hangsúlyoztam annak okát, hogy miért nem akart hazajönni, csak annyi van benne, azért, mert Gy. ott van. De ez egy más, családi probléma, ebben nincs kifejtve, viszont a nővérénél nagyon jól érzi magát, külön szobája van TV-vel, külön asztallal, ahol rajzol, stb.
Kata
Szia Kata! 🙂
Íme a véleményem: már az elején tudtam, hogy simán hazatalál a gyerkőc, jómagam cseppet sem aggódtam. 🙂 Egyébként a Down-ok okoznak meglepetéseket, mindezek mellett emberileg a legcsodásabbak, mert hihetetlen ragaszkodás és szeretet lakozik bennük. Csupa mosoly mindegyikük, és egy mosolyuk minden kincsnél többet ér, ezt naponta élem. Annyi mindent mesélhetnék, de neked nem kell, mert saját tapasztalatodból tudod. Felnézek rád emberként is, ezt már írtam. Nem könnyű anyának lenni ilyen helyzetben, a legmélyebb tiszteletem közvetítem feléd. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalinka!
Egyetértek a D.szindrómás emberekkel kapcsolatos véleményeddel, mivel valóban személyesen volt időm tapasztalni. Talán sokan sajnáltak miatta, de én soha, egy percig sem sajnáltam, hogy megmardt. Ugyanis állapotom korai stádiumában egy kis gond adódott, s akkor az orvos – bár abban az időben tiltott volt – fölajánlotta, hogy elveszik, mivel (bár még nem tudták megállapítottani D.lehetőségét) a rendellenességet talán igen. Én azonban határozottan ragaszkodtam hozzá.
Igaz, több gondot jelentett a nevelése, de nagyon sok örömöt hozott nekem a ragaszkodásával, kedvességével. Most is ilyen, pedig már felnőtt férfi. S ráadásul a színes és különleges filctoll-rajzait szakemberek is művészetnek tartják. Az egyik szobában hosszan, két sorban a falon felraktam a képeit, és minden nap gyönyörködöm bnnük.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szretettel: Kata
Kedves Kata!
Rábukkantam erre a régebbi írásodra. Átéreztem mi mindenen mentél keresztül azon a napon. Rendkívül türelmes, és erős asszony vagy. Minden elismerésem. Örülök, hogy jó lett a vége, és én is hiszem, hogy igenis volt szerepe az őrangyalnak azon a napon az életetekben.
Örülök, hogy rátaláltam, és köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Én pedig az érdeklődésedet köszönöm az írásaim iránt. Bizony, emlékezetes, súlyos, nehéz napunk volt, amit soha nem lehet elfelejteni. S máig is hiszek abban, hogy igen, az őrangyal segítette vissza, más nem lehetett – az ő állapotát figyelembe véve.
Szeretettel: Kata