Örök búcsú

Némán, lehajtott fejjel álltuk körül a kicsi sírgödröt. Miközben a férjem beleengedte a megejtően apró, nyers fából készült koporsót, még én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet a szemem sarkában. De nem! Nem szabad sírnom! Hiszen szilárdan elhatároztam, hogy nem fogok elérzékenyülni. Attól tartottam, két kisfiam menten heves zokogásban tör ki, ha meglátják az anyjuk elgyengülését.
Szegény Sanyika! Olyan váratlanul érte a halál… Pedig még annyira fiatal volt! Alig egy éve lakott nálunk, s lám a fiúk már így is túlságosan megszerették ahhoz, hogy sírás nélkül vegyenek örök búcsút tőle. Amikor Sanyikát, a kis árvát hazahoztuk, eleinte mindenkit megrémített a vadságával, de ahogy teltek a hetek, egészen megszelídült. Már jó ideje nem karmolt és nem is harapott, sőt! Esténként szeretett az ölembe kuporodva elaludni…
Különösen a kisebbik fiammal, a négyéves Danival melegedtek össze, vélhetően a csekély korkülönbség miatt. Vacsorakészítés közben nem egyszer előfordult, hogy rájuk nyitottam a gyerekszoba ajtaját, és mosolyogva figyeltem önfeledt hancúrozásukat a szőnyegen. Azt hittük, Sanyika örökre velünk marad, ugyanis nyoma sem volt rajta semmiféle betegségnek. Az orvos szerint egy ritka és igen alattomos betegség támadta meg kis szervezetét, amely szerencsére nem fertőző, ellenben az esetek többségében néhány nap leforgása alatt végez áldozatával. Hát így eshetett meg, hogy Sanyika hirtelen itt hagyott bennünket…
Miközben kíméletlenül hulltak a rögöt a kis koporsóra, a gyerekeim bánatát látva azon töprengtem, mivel vigasztalhatnám meg őket. Végül úgy döntöttem, holnap – munkából hazafelé jövet – útba ejtem a közeli kisállat-kereskedést, és veszek nekik egy másik aranyhörcsögöt, amely a megszólalásig hasonlítani fog Sanyikára…