Nem mostanában történt, amit elmondok, hanem még gyermekkoromban, amikor apukám egy kicsi faluban tanította a nebulókat, s ahol én, három fiútestvéremmel tizenkét éves koromig éltem boldog gyermekkoromat. Amikor kinőttük az iskolát, akkor kerültünk városba, bentlakásos iskolákba, ahol tovább tanulhattunk.
Jártuk a mezőt-erdőket, megismertem a természetet, állatokat, növényeket.
Nekünk is volt baromfiudvarunk, ahol csirkét, néha kacsát és pulykát is neveltek szüleim. Én mindig szívesen etettem őket, és legtöbbjüknek még nevet is adtam.
Más állataink is voltak, kutya, macska – nem is egy –, s még nyuszit is tartottunk.
Egyik évben, amikor a nagy vörös pulykacsapat között egy hatalmas pulykakakas élt, egy jó házőrző kutyát meghazudtolva, védte a nagy udvart. Tőle senki nem mert bejönni a kapun, csak úgy, ha valaki a családból eléje ment, annak védelmében jöhetett be a lakásba. Általában én voltam az a valaki, mert engem nem bántott, ugyanis az uzsonnát mindig én vittem nekik. A kertből nagy nyalábbal szedett hagymaszárat kaptak összevágva, s némi korpával összekeverve. Ettől aztán bűzlött a környék rendesen.
Ezért aztán már kisgyermekként ismertem, és szerettem az állatokat, csodálatos teremtményeknek tartottam őket. A csirkéknek, kacsáknak nevet adtam. Ha lementem közéjük a baromfiudvarba, egy kis székre leültem, s a zsebembe tartott darált kukoricával odacsalogattam a csirkéket, úgy ettek a kezemből, némelyik az ölembe is felugrott.
A kedves cirmos anyamacskánk nem mindennapi gondoskodásról tett tanúságot. Egy tavasszal három kiscicát hozott a világra. A konyha védett sarkában készítettünk nekik puha fészket; ott, a nagykosárban élték boldog cicaéletüket. Cirmos ott szoptatta, tisztogatta a kis jószágokat, később a kiscicák onnan gurultak le, s egymásba kapaszkodva játszottak békességben.
Ekkor történt, hogy egy tyúkanyó kiköltött egy fészekalja kiscsirkét. Hogy, hogy nem, az egyik tojásból késve bújt elő a csibe, de a gonosz kotlóanya nem fogadta el, ha anyukám a többi bolyhos csibe közé ette, azonnal elkergette, csipkedte őt. Szegény pici bolyhos jószág magára maradva, állandóan csipogott.
Anyukám egy kis kosárkát kibélelve, fészket készített neki, hogy ne fázzék a kis árva. A kosarat a langyos sütőajtóra tettük, hogy jó meleg helye legyen. Igen ám, de szörnyen unatkozhatott magában, és egyre kétségbeesettebben csipogott.
Nem messze tőle pihentek a cicák saját kosarukban. A cicamama felfigyelt az állandó csipogásra, szemmel láthatóan zavarta a kis állat kétségbeesett siránkozása.
Egyszer észrevettük, hogy otthagyja a cicáit, óvakodva megközelíti a csipogó jószágot, és csendben figyeli. Aztán gyors mozdulattal melléugrik, és a szájába veszi.
– Ó jaj, azt hittük, véget ért a kiscsibe élete, – de mégsem!
Mit ad Isten? – a kosárhoz viszi a szájában, és gondosan lerakja a három kiscica mellé. Utána ő is kényelmesen melléjük telepedett.
A kiscsibe megnyugodva elhallgatott, – az anyacica is. Ámulva figyeltük, hogy ezt követően ott melengeti, nyalogatva tisztogatja a kiscsibét is, mint a saját kölykeit. Biztosan csak azon csodálkozott, hogy miért nem szopik úgy, mint a többi három macskakölyök?
A kiscsibe később felnőve is, mindig ott téblábolt a játékos kismacskák között. Amikor csipogni kezdett, Cirmoskánk odament hozzá, nyávogva hívta, nyalogatja, úgy terelgette őt is, mint saját kiscicáit.
Úgy-e, sokan nem hiszik el, hogy egy macska képes volt befogadni, és ápolni a kiscsirkét!
Pedig mindez megtörtént.
Családunk baráti viszonyt tartott a szomszéd faluban működő ev. lelkész családjával, akiknek velünk hasonló korú gyermekik voltak. Gyakran összejárt a két család. Ők is tartottak állatokat, mégsem voltak olyan állatbarátok, mint mi. A fiú, ha tehette, farkánál fogva húzgálta őket, ezért én lehetőleg védett helyre menekítettem a macskáimat. Nos, amikor nekik elmondtuk a történetet, nem akarták elhinni.
Azonban a legközelebbi látogatásuk alkalmával – amikor meglátták, hogy a kosárban Cirmoskánk mellett saját kismacskáival ott szorong a sárga kiscsibe, akit örökbe fogadott – kénytelenek voltak belátni, mire képesek az állatok.
10 hozzászólás
Kedves Kata!
Írásod régi emlékeket idézett fel bennem. Eszembe jutott, hogy volt egy nyuszim, Hógolyó, akit nagyon szerettem. Minden reggel és este megetettem, órákat beszéltem neki. Aztán egyszer csak "nagy nyuszi" korában eltűnt… Állítólag a többi "nyuszibarátjához" ment látogatóba… Az írásaid mindig ébresztenek bennem valamit. Imádom olvasgatni!!
Köszönöm, hogy kerestél, nagyon jó érzés volt olvasni az érdeklődésed. Mostanság semmi sem akar összejönni nekem. Talán ezért sem írok mostanság olyan sokat. Kedves tőled, hogy bízol bennem, és tehetségesnek tartasz. Olyan kedvesek és bíztatóak a szavaid, mint a nagymamámé… Köszönöm neked.
Kellemes napot!
Üdv: Mishu
Kedves Marika!
Köszönöm a kedves szavaidat, s hogy elolvastad a rövid írásomat, amit a cicás vers után tettem föl. Ne búsulj, tudod, a hinta is egyszer fent, egyszer lent van. A kellemetlen napok is elmúlnak és mindig reménykedj, mert jönnek szebbek is. Én kívánom Neked, hogy úgy legyen.
Foglald le maad az írással, hidd el, jó therápia! Tapasztalatból mondom.
Kedves Kata!
Aranyos a történet, még az kellett volna a kiscsibe mondja minyauu, a kis cica csip.csip::-)
Az állatvilágban is de még mennyire megnyilvánul a szeretet, as gondoskodás.Ahhoz külön gratulálok, megjelent írásod a Reader' Digest magazinban.Olvastam sok magazint, amikor édesanyám élt , ő rendszeresen járatta.
Szeretettel:Marietta
Kedves Kata!
Az állatok sokszor olyan dolgokra képesek, amit nem is feltételeznénk róluk. Én elhiszem, hogy mindez megtörtént, már magam is tapasztaltam hasonlót. Tényleg megjelent a Reader's Digestben? Gratulálok hozzá!:):):)
Szeretettel: Eszti
Kedves Kata!
Nagyon tetszett a történeted! Gyerekkoromban engem is rengeteg állat vett körül, jó volt visszagondolni azokra az időkre. Reader’s Digest-het én is külön gratulálok! :-))
Szeretettel: Sanyi
Kedves Mariette! Mivel mindig foglalkoztatott az állatok élete, sok érdekes esemény maradt meg emlékezetemben. Mindig csodáltam őket, és bizony, érzelmeiket éppen úgy kifejezik, mint az emberek és a szeretetet ragaszkodással hálálják meg.
Kösz, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kata
Keves Esztike! Aogyan mondod, olyan tettekre képesek, amilyeneket fel sem tételezzük róluk. A TV-ben is szívesebben nézem azokat a csatornákat, amelyik az állatok életéről szólnak, mint a krimiket, ahol egy perc alatt kiirtják egymást az emberek – csak úgy, nem a létfenntartásuk függ az öléstől, mint az állatoknál. Köszönöm, hogy itt jártál.
Valóban megjelent, el is tettem, külön azt a lapot!
Szeretettel: Kata
Kedves Sanyi! Örülök, hogy itt, a Napvilágnál olyan sok állatbaráttal találkozom. Megérdemlik, hogy védjük és szeressük őket. Köszönöm a gratulációt, s azt, hogy elolvasta a történetet.
Szeretettel:
Kata
Aranyos történet.
Első osztályos koromban a jó tanulásért a bizim mellé kaptam egy jutalom könyvet. Igaz mesék, az volt a címe. Ez is egy kedves, igaz mese!
Judit
Kedves Judit!
Valóban, általában igaz történeteket írok, csak rikábban találok ki valami mást, hiszen annyi minden érdekes dolog van, amely a közelünkben lezajlik. Már állítottam össze ezekből is egy kötetet. Csak össze kellene rá gyűjtenem az összeget, hogy kiadjam, ami elég nehézkes a mai világban.
Köszönöm, hogy nálam jártál.
Kata