Minden nap egy álom volt.Minden nap vártam és ő mindennap jött.Míg egyszer csak nem.
Csak ültem a parton és vártam és sírtam.
De ő mégsem jött.Tudtam , hogy nem is jön többé.
Mérges voltam tiportam ,zúztam ,zajongtam és közben halkan emésztett a csalódás.Leromboltam a homokvárat,és a homok szemek amelyeknek eddíg fontos feladatuk volt , most jelentéktelenné váltak, egyek lettek a parttal úgy , mint az előtt.Én is jelentéktelen lettem.
Az egyik felem nélkül a másik sem képes élni.Belemarkoltam a homokba , és kiszórtam a tenyeremből.Miközben ezt ismételgettem ,éreztem hogy a homok egyre hidegebb , a part egyre sötétebb és én egyre magányosabb vagyok.Most bármit szívesebben tettem volna mint hazamenni…
Kiengedtem a hajam amely addíg mindig gondosan , és jólnevelten parkettába volt fonva.Elszakítottam a harisnyám, és bepiszkoltam a ruhámat.
Egrészt talán dühből, másrészt hogy majd a szüleim ne büntessenek meg.
Fázni kezdtem.
Sosem fáztam még annyira.
Gyűlöltem mindent ami mozgott és a hideg úgy áramlott a testemben , mint máséban a meleg.
Nem veszthettem el, nem törődhetek bele.
Szó nélkül ment el és talán ez fájt a legjobban.
Bár neki így biztos könnyebb.
Ideje menni.
Azok nem csak csókok voltak két gyermek között.
Azok érzések voltak két ember között aki nem akar felnőni.
Harcolj, Emlékezz.Hullj el!
Lementem a partra.
Azt hittem egyedül vagyok.
Leültem hát és neki álltam egy új várat építeni.
Újabb és újabb homokszemeket emeltem ki a jelentéktelenségből.
Sírni kezdtem.
Tudtam hogy akkor ő épített velem, és hogy már sosem fog többé.
Valami árnyat láttam suhanni.
Megállt a hátam mögött és én remegve ugyan, de hátra néztem.
Ott állt , mosolygott és így szólt.
"Ha tudnád milyen rég vártalak !"
Én pedig mint aki szellemet lát, de lehet hogy nem csak mint aki.
Ránéztem egy félmosolyt is megejtettem és megkérdeztem:
"Leülsz mellém játszani?"
Leült.
Új várat építettünk.
Akkor este elbúcsúzott.
Nem láttam többé, de tudom hogy vár rám.
És tudom hogy a köztünk lévő kapocs örök.
Akár a vár a parton.