Örökzöld

A méltán világhírű házsongárdi temető egy kevésbé frekventált helyén hatalmas, mívesen megmunkált márvány sírkő áll, rajta cirkalmas betűkkel a következő felirat: „Itt nyugszik az anyósom, otthon meg én.” Ez idáig rendben is lenne, de hogy állandóan friss virág van rajta, azt fel nem foghatom.

Bágyadtan agonizál a nap, sugarai áttörnek az agresszív felhők tömegén, és még egyszer felragyognak. A temető csendjét olykor lehullott gesztenye tovaguruló zaja töri meg. Kezében fonnyadozó virágokkal bácsika csoszog megfáradtan az aranysárga levélszőnyegen egy sír felé. Megáll a padnál, lesimítja vasalatlan kék öltönyét, leül.
Emlékezik, talán el is szundít egy pillanatra.

Frissen végzett srácok az iskolájuk előtti korlátnál egymás szavába vágva vitatkoznak. Egy jóképű szőke fiú viszi a prímet.
– Ha én egyszer megnősülök, csakis árva lányt fogok elvenni.
– És az miért jó? – kérdi valamelyik.
– Te buta, akkor nem lesz anyósom.
– Te vagy a buta, hiszen akkor minden nevelőotthoni nő az anyósod lesz.

– Hát, fiúk, elmondom én nektek, ki az anyós, figyeljetek csak – lép melléjük egy kék öltönyös férfiú.
– Kezdjük az elején, először kissé tudományosan, majd a tapasztalati úton szerzett benyomások mentén.
A nyelvészek úgy vélik, az „anyós” szó az aranyosból származik. A legendárium szerint a korabeli harcosok, megbecsülésük jeléül, arannyal öntötték le feleségük bőbeszédű édesanyját. Forró arannyal. Így lett először aranyos, majd a nyelv korcsosulása folytán anyós az elnevezésük. Sőt állítólag már akkor is léteztek anyósok, amikor még nem is volt rájuk szó. A közvetett bizonyítékok elemzése folytán bizton állíthatjuk, hogy Ádám anyósa a kígyó volt.
E közvetett bizonyítékokra akkor bukkantak rá, amikor egy reprezentatív felmérésből (melyet sok ezer férj bevonásával végeztek) kiderült, hogy, a vők elmondása szerint, miután anyósuknak minden életfunkciója megszűnt, a nyelve még jó ideig mozgásban maradt. Ily módon kézenfekvő a feltételezés, hogy a kígyók alrendjébe tartoznak.
A bűnüldözők is felfigyeltek a férjek korai elhalálozási szokásaira. Mivel köztudott, hogy a férfiak átlagéletkora nyolc évvel kevesebb, mint a nőké, ebből logikusnak tűnik, hogy ez azért van, mert a nők szinte soha nem nősülnek meg, így nem is lehet nekik tipikus anyósuk.
A rendőrség végre lépett ebben a rafinált ügyben, és körözést adott ki az anyósok ellen. Igaz, vérdíjat nem ajánlottak fel, mert, az indoklás szerint, a feljelentő önmagában hordozza az ajándékát.
Emlékeim szerint a körözés körülbelül így nézett ki: középen egy fénykép, melyen farkasmosolyú asszony kászálódik le a seprűről. „A lakosság segítségét kérjük özv. Kovács Ödönné megtalálásához. Felbukkanása várható minden lében… (und leben lassen), de látni vélték egy skóciai kis faluban, Loch Nessben is. Különböző álneveken bujkál. Többek között mama, mutter, az anyád, fogja már be, de a leggyakrabban nagyi álnéven szerepel. Ilyenkor a legveszélyesebb, apró gyermekeket ront meg süteményekkel, kényeztetéssel. Kedvenc szavajárása az »én nem szólok bele, de…« kezdetű mondat.”
Érdekes, hogy egyes fejlettebb kultúrák az anyósproblémát hamar rövidre zárják. Nézzük például Pápua Új-Guineát. Egy pápua házaspár beszélget a hegytetőn. A férj mondja asszonykájának:
„Jön föl anyád.”
„Hol?”
Az ember diszkréten a szája elé emeli a kezét, és büfizik.
Az elárvult asszony néma gyásszal mered maga elé.
Ilyen az, ha a férj saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, ami ugyan nem biztos, hogy helyes, ám igen célravezető.
És, fiúk – mondja befejezésül a kék öltönyös úr –, igaz az a közmondás, hogy „nézd meg az anyját”… aztán menekülj!
A srácok elcsendesedve köszönik meg az életrevaló tanácsot.

Felébred a kisöreg a padon. Menni készül, rápillant a sírkőre, amelyen ez áll: Özv. Kovács Ödönné.
– Itt vannak, mutter, a kiirthatatlan muskátlijai, ossza be – azzal feláll, és ledobja a magával hozott virágokat a sírra… a tegnapiak mellé.
Elindul hazafelé, közben magában morfondírozik: „Most jól megmondtam neki.”