– Úgy vártalak!
– Siettem szívem, jöttem, ahogy csak tudtam.
– Drágám! Tavaly is elkéstél! Mert mindig elkésel. És jövőre is elkésel majd.
– Kicsim! Tudod jól, nem tehetek róla.
– „Na ja”. Mindent az Időre fogsz, örök elkéső vagy. Kicsit elegem van a kifogásaidból, kicsit elegem lett már ebből az egészből. Szeretlek.
– Szeretlek én is, nagyon!
Rég volt már, hogy éles kések választották el szülőjüktől a tömött szőlőfürtöket, leforrtak a mustok is, öregemberek pincéiben, mézédes körték, fanyar almák sorakoztak összes vágyódó polcokon, öregember a présház előtti padon üldögélve, hallgatta, ahogy az avarban zörögve – diót keresve – kisegér motoz, de felfigyelt a motozásra a diófa ágára hangtalan lebbenő vén ragadozó madár is, aztán az egérke számára megszűnt létezni az Idő. Hűvösre fordultak akkorra már a hajnalok, elnéptelenedtek a tóparti üdülőhelyek, a horgászok rég partra húzták csónakjaik, magányos lett a tó, csak leszálló vándor-vízimadarak feleseltek, keresték egymást a sűrű, mindent elnyelő ködben.
A gyerekek ismét beszoktak az iskolába, ahol tudást gyömöszöltek kócos buksijukba (meg felügyeleti szervi-személyek szigorú előírásai szerint diktált: hitet, erkölcsöt); na mindegy, nem fontos most annyira ez, „szóval „na” lassan kezdtek betelni a munkafüzetek,meg az ellenőrzők lapjai: elsősöké piros pontokkal, „nyomda-törpikékkel”, elvétve egy-egy fekete pont is akadt, az idősebbek, a „berendezkedettek” rég megkapták már az első, netán a második – valamilyen fokú – figyelmeztetést; „tisztelt szülő”… (Meg lassan megérkeztek már az utolsó tankönyvek is…)
Másik öregember maradt még a nyaralóktól megtisztult tengerparti városkában, nem zavarta a magány, inkább kereste azt, rátalált, mert nem hiányzott néki a turistacsoportok lármája, ahogy nyakukban fényképezőgéppel turkálnak gagyi-olcsó szuvenírek között, sokat akarnak szánalmasan kevés pénzükért, sortban, kendő nélkül, fedetlen karral látogatják az öreg templomot, hangoskodnak-mutogatnak a sok Időt látott csuda, kissé megfakult freskókra, olykor megzavarják az esti litániát, villannak az olcsó vakuk, „na” nékik, szánalmasoknak aztán soha semmi se jó; a szoba kicsi, a „félpanziós ellátás” kosztja kevés, kiszolgálás lassú, a szobalány slampos-lusta… Hazatérve nem marad nékik a nyárból más, csak pár porfogó, olcsó szuvenír, meg a tudat, hogy összes ismerősüknek küldtek képeslapot, azok had irigykedjenek majd rájuk.
„Na” szóval, az a másik öregember akkor kiköltözött abból a szállodából, pénze is fogytán volt, de mindenképp maradni akart még, Ideje volt bőven, és meg akarta ismerni, meg akarta szeretni ezt a várost, amúgy rég beleszeretett már, ”első látásra” , ahogy mondani szokás, de megértette, a szállodát nem érdemes nyitva tartani egy „lapos pénztárcájú” vendég miatt, szólt neki a tulajdonos is már; keresett hát másik szállást fenn a hegyen (koszt-kvártély, na szóval olcsóbb, no meg „all exlusív”). Gondolta, marad még.
– Hallja! Itt szigorú napirend van ám! Reggeli fél hétkor, ebéd délben, vacsora este hatkor, esti harangszókor. Látom, vannak könyvei. Kérem, csak napközbe olvassa őket, mert a petróleum nincs benne a szoba árában!
– Maga nem szeret olvasni? Ezek nagyon jó könyvek: S. Maugham novellái, A. Baricco regényei. Szívesen kölcsön adom őket, ha szeretné.
– Semmi szükségem rájuk. De ne gondolja ám, hogy nem tudok olvasni! Meg van nekem saját, igazi könyvem: a Biblia. Tudja, a maguk fajták könyvei csak bajt hoznak erre a világra, az ember elolvassa, aztán összezavarodik benne minden. Még az évszakok, meg az Idő is. Meg különbe’ is, drága a petróleum, és megismételném: ez nincs benn a szoba árában! Amíg fizet, maradhat. Csak addig. És semmi „Lótuszevés”.
Olyan ismerős volt az öregasszony! Öregember szinte várta, hogy megszólaljon egyszer: „Hé! Gazda! Ha maga nem olyan lenne, mint amilyen, tán minden másképp történhetett volna!”
Mindegy, az a másik öregember betartotta a házirendet (no azért nem mindig sikerült), jól érezte magát abban a házban, reggeli után lesétált a kikötőbe, azon a girbe-gurba macskaköves utcácskán, a mólón átcsaptak a hullámok,sokszor előre kellett dőlnia a szélben mélyen beszívta a sós párafüggöny illatát, a mólóról (ha nem volt köd éppen), jól látszott az a világítótorony (ahová sose nem volt mersze egyedül felmenni), aztán jól esett abban a kávézóban a szokásos forró kávé, a beszélgetés azzal a tulajdonossal – barátság szövődött közöttük, a nyár óta – aztán barátja figyelmeztette: ideje tán kimenni arra az állomásra, sietett is, nehogy elkésse azt az egyetlen vonatot, amely a kisvárosba érkezett – Idő-menetrend szerint pontosan – és emberemlékezet óta arról a vonatról nem szállt le senki… És most is így történt. Napról, napra.
– Jaj! Agyon szorítsz kicsim! De, nem tagadom, most nagyon jó!
– Nekem is jó nagyon… de félek, közbe még megfázol itt nekem!
– Jaj! Te meg elolvadsz még nekem! Mi lesz akkor veled?
Kedves Ősz, meg szánalmas Tél szétrebbentek akkor, akár, a tetten ért, gyerekek, akik „rossz fát tettek” a tűzre valahol, valamikor.
„Ugyan, mit szerethetek Őrajta? Már most öreg, a haja ősz, arca ráncos, bajsza deres, szemei véreresek, nézése zavarodott, rosszindulatú, és ahogy szemöldökét összehúzza, hoz fagyot, dermesztő hideget, szelet, olyan csontig hatolót, meg hoz sok magányt, fázást szenvedést…"
– Nem tudom, mit szerethetsz rajtam, öregemberen. Lám még a tó vizét is megdermesztettem, meghaltak összes kicsi locsogó-fecsegő hullámaid!
– Nem értem, nem tudom én sem.
– Gyönyörű vagy ebben a ködszín-ruhádban!
– Évente egyszer veszem fel, különleges alkalmakra tartogatom. De most öltöztess fel, kérlek!
– Felöltöztetlek. Évente egyszer…
– Akkor, szia.
– Szia.
Tél, feledni akart, ámokfutóvá lett. Keresett olcsó ölelést, legalább kicsi törődést, kamion parkolókban, olcsó „garni-szállókban”, no meg huzatos kapualjakban, bűzlő szemeteskukák között. És a legkisebb törődést, a legkisebb szeretetet se tudta kierőszakolni azokon a helyeken. És akkor eszement dühbe jött. Vadul sivító szelei befütyöltek öreg udvarházak kéményein, fújták ki termeikből a maradék meleget, hiába falta tűz a haldokló-sikító, öles mártír-hasábfákat; hófúvás zárta el a falvakat a világ elől, autók rekedtek autópályákon, reptereken vesztegelt utasok, meg a távolban rájuk várakozók figyelték reménytelenül a tanácstalan, terminálokat, semmilyen gép nem indult, és semmilyen gép sem érkezett sehonnan, sehová, aztán a terminálok is kialudtak, meg kialudt még a sok-sok-összes fény városokban, falvakban, mintha megvakult volna az Idő, jaj nektek, ti szegények, ha nincs otthon gyertya, elemlámpa, vagy petróleumlámpa, (vagy akármilyen FÉNYFORRÁS!), akkor húzzátok el a függönyt, legalább a hó világít majd, húzzátok el gyorsan, mindenképp! Mert mindenki fázni fog, ilyenkor,ha nem bújtok össze, szorosan.
„Na” meg működésképtelenné váltak a hivatalok, az összes közép-, meg felsőszintű hatóságok, szakmai-pénzügyi-felügyeleti-irányító-ellenőrzési-csesztető” szervek; bezártak a minisztériumok, a kormányhivatalok, felfüggesztették működésük „tankerek” is… Nem híztak az akták, megnémultak a telefonok, megvakultak a számítógépek monitorjai, nem vinnyogtak az agyon nyúzott nyomtatók, sértődötten pihentek az Uniós támogatásból barátoktól (hivatalosan üzletfelektől) vásárolt, sietve összegányolt, haszontalan szoftverek. És összes hivatalnokok, a mindösszes hivatalból megijedeztek, aztán elkeseredtek kicsit. Mert minden emberek dolgai, összes apró dolgaink elrendeződtek, megoldódnak majd csak valahogy maguktól, megoldja őket az Idő…
És ha a gyerekek este mese után vágynának, (hiába, ők már csak ilyenek, mert nékik még van vágyuk, akaratuk, fantáziájuk, meg vannak még vannak álmaik), és ha se video, se dvd, és már a tv fénye sem, csak a hó világít, (remélem, elhúztátok azt a függönyt) próbáljatok mesélni nékik! Tán nem késő még, nem felejtettetek el még mesélni! Kívánom, így legyen! Mert nagyon szomorú, ha az ember kikopott már a meséiből is. Ennél csak egy szomorúbb dolgot képzelek el ebbe a világba: ha akadna ugyan még pár története, de azokat már nincs kinek emesélni.l
Ősz hazafelé menet a parkban elhagyott csigaházat talált…
[IG_KOZEP]vége
2 hozzászólás
" Amíg van valahol félretéve egy jó történeted, és van valaki, akinek elmesélheted, nincs igazán nagy baj." Ugye?????????
…és van kinek elmeséld. Mindig lesz.
…és még az jutott eszembe (mert most ezt érzem), hogy „A föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani.” …maradok a hajón…
Amíg van "VALAKI, és Ő az, aki nem AKÁRKI", addig, de csak addig!