Őszi mélabú
Soha nem szerette az őszt.
Lelkét irritálta a köd, a mocsadékos időjárás. Szinte együtt érzett a kopaszodó fákkal, a levét-vesztett bokrokkal.
Soha nem hitte volna, hogy eljön az idő, amikor élvezettel hallgatja az eső kopogását, táguló orrcimpával szimatol a levegőbe és szívja be a sáros föld mocsár-szagát.
Párnák között feküdt, félig ülve. Így nem kínozta annyira a köhögés, és a kertbe is kilátott. El-elbóbiskolva nézte a madáretetőben a kitett magokon marakodó madarakat. Csak a foltokat látta, nem tudta megkülönböztetni, hogy cinke vagy veréb a verekedő. A becsukott ablak kizárta a hangokat, csak sejteni lehetett, hogy a kinti csatározás mekkora ricsajjal jár.
A homályosuló szobában nehéz volt elviselni a csendet, a magányt.
Igen, a magány kínzóbb volt a testét elgyengítő köhögésnél is.
Hiába mentegette magában a távolmaradó gyerekeit. Magyarázni lehetett, de megérteni nem. Könnyeivel küzdve gyakran kérdezte magától: mit vétettem, mit rontottam el, miért maradtam magamra?
Válasz nem volt, nem csörgött a telefon, nem simította végig senki az arcát
Társa csak a kint dorbézoló madárhad, és a lábánál szuszogó kutyája maradt.
3 hozzászólás
Szomorú néhány sor. Nekem a váltás is tetszett benne. Bár hirtelen volt, a kis terjedelmet figyelembe véve a helyére került.
Kedves Matyi!
Rövid írásodat áthatja a melankólia. Nagyon jól visszaadod a főszereplő lelkiállapotát, amikor a magány még az őszi eső jelentését is megváltoztatja. Tetszik.
Szeretettel: Rozália
Szia!
Én az őszt mindig másként láttam, látom, mint ahogyan most olvastam tőled, de az írásod nem az évszakról szól. Legalábbis, én az élet őszét olvastam ki belőle. Szomorú, lehangoló, éppen ezért remekül adja át azt, amit bele szerettél volna fogalmazni. Sikerült.
Bármennyire magányos az ember, azért az ablakot még kinyithatja alkalmanként. Persze, csak ha van hozzá még ereje. Félpercesedhez ismét gratulálok!
Üdv.