Az öregasszony szaporán igyekezett a sarki bolt felé. Hetven éves volt, de alig látszott hatvankilencnek, jobb napokon hatvannyolcnak – a haja egyáltalán nem őszült – unalmas, barna, kócos. Túlsúly si, sport no, hetven évesen már be sem engedik a fiatalok közé, minek rontsa ott a levegőt. Amúgy elég gyors, és néhanapján gondolkodik: újabban nagyon drága a krumpli, akkor legyen inkább tejfeles tészta, tejföl vagy virsli, de a virsli elég vacak – bezzeg az én időmben, a Margitszigeten, egy pár virsli, két deci vörösbor, az volt a luxus. A papírtálcát ügyesen megkenték mustárral, két pénz volt egy lángos, és mennyivel jobb, mint a mostaniak. 1961, 1962, akkor még boldogan éltünk, azt gondoltam, hogy soha nem megyek férjhez, és úgy lett volna jó.
Mondjuk, a „nászút” egészen tűrhető volt, bár az ágyat téglákra állították, a szekrény kinn volt a folyosón, az ablakból csak az eget lehetett látni, egy darabka siófoki eget, de túléltük ezt is. Aztán egymás után mindenki elment, a férj és a szülők Farkasrétre, a gyerek Németországba, ritkán telefonálnak, de mindig azt mondják, hogy ott a pont. Aki itthon marad, az teljesen bolond, vagy nagyon öreg. Adja át a helyét.
Hiszen adnám én, gondolta az öregasszony, tengernyi sok bajom van, de sajnos egyik sem olyan, én meg nem tudom megállni, és beveszem a gyógyszert; nem mintha hinnék a gyógyulásban, de nem tudom elviselni, ha fáj.
Pedig ezért a tejfeles tésztáért igazán nem érdemes.
Hát akkor miért? Az utca elég kellemes, Tompa utca, arról a költőről nevezték el, aki a nagy zöld házban lakott. Tele volt szegény panasszal. Líciom nőtt az ágya alatt, ki-bejártak a kabócák a réseken – Aztán renoválták a házat, és eltűnt a falról a tábla. Már csak az emlékszik rá, aki maga is régi darab.
A Tompa utcán kevés a járókelő, annál több a pad és a bokor. A padokra nem ül le senki. A fiatalok azért nem, mert mindig sietnek, az öregek azért nem, mert minek már arra a rövid időre? Nehogy már valaki melléjük üljön. Ez még az álmoskönyv szerint is rosszat jelent.
Egy asszony közeledett az Angyal utca felől, két óvodás forma gyereket húzott magával. A kölykök csak egészen halkan sorolták a legsürgősebb igényeiket: kóla, túró rudi, lila csokoládé, toronyóra lánccal. Az anyjuk rutinosan figyelt másfelé, mert naponta legföljebb ötvenszer érdemes elmagyarázni, hogy nincs pénz, nem telik, örüljetek, ha kenyér van az asztalon. A gyerekek is csak rutinból próbálkoztak. Rinyálni mindig jó, már csak azért is, mert az emberek olyan komikusan viselkednek: odalökik az aprópénzt (kevesen és keveset), vagy leordítják a fejüket (sokan és sokszor). Némelyik egészen konkrétan megmondja nekik, hogy hová menjenek. Ezt is meg lehet szokni, sőt úgy kell venni, ez a tiszta jóakarat. Végül is, nálunk még senkit sem lőttek szitává csak azért, mert rinyált.
Az öregasszony már messziről látta őket, de nem gondolt semmi rosszra. Rendes, embernek való ruhát viseltek, tiszták voltak. Akkor talán nem kell átmenni az utca másik oldalára, ami a Tompa utcán, a sok gyomnövény miatt, különben sem egyszerű dolog.
Nem nézek a szemükbe, nem nézek rájuk, csak elmegyek mellettük, gondolta az öregasszony, és erősebben megmarkolta a szíjmelindás szatyor fülét. Mert van olyan, hogy kirángatják az ember kezéből, és aztán elszaladnak – nem tudhatják, hogy most még üres a szatyor – akkor is kár lenne érte, hiszen még majdnem új, és jó erős. Belefér vagy két hétre való tejfölös tésztának való.
De talán mégsem kell félni, napsütéses délelőtt van, mások is járnak az utcán, autók dudálnak és kanyarognak, ki kockáztatja meg ilyenkor?
Már éppen egy vonalba értek, már majdnem fel lehetett sóhajtani, hogy hála Istennek, ezt is megúsztuk, amikor a gyerekek anyja megszólalt, azon a jellegzetes, kántáló hangon: Kérem, csak egy pillanatra, szeretnék megkérdezni valamit –
Az öregasszonynak elszorult a torka, és meggyorsította a lépéseit. Nem nézek oda, azért se nézek oda, mantrázta, Isten őrizz, hogy megálljak, nem élem túl, ha elkapja a kabátomat. Nagyon is jól tudom, hogy mit akar kérdezni, mind ugyanazt akarják, legföljebb a mese változik.
Egyenesen, fölszegett fejjel ment tovább, mint aki nem hallotta meg. Talán megúszom, talán előbb érek oda a bolt ajtajába, talán nem mernek utánam jönni, egyszer az életben nekem is lehet szerencsém.
Azok sokatmondóan összenéztek: már megint egy azok közül! A gyerekek még kicsik voltak ahhoz, hogy kommentálják az eseményeket, de az anyjuk tovább mondta a magáét: Asszonyom, csak egy pillanatra, csak azt szeretném megkérdezni –
Az öregasszony rekordsebességgel vágódott be a bolt ajtaján. Ott már ismerték, és nem csodálkoztak semmin. Sőt, Katikának arany szíve van, mindig mosolyog és köszön.
A másik asszony nem ment tovább, lecövekelt az út közepén, és méltatlankodott: Micsoda népek laknak errefelé, mindegyik úgy tesz, mintha nem hallana, nem akarják meglátni a szegénységet. A Devla verje meg a fajtájukat!
Gyerünk, mondta a nagyobb kölyök, ez megszökött, majd tejel valaki más.
Boldogan fürdött a napsütésben a nagy zöld ház, ahol egykor Tompa Mihály hadakozott a líciommal és a kabócákkal; meg volt a véleménye a világról, de a nyomorral csak versekben perelt.
10 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Nyomor a nyomor ellen…
Húha! Ez aztán ütős írás! Annyira ütős, hogy még nekem is adtál ihletet egy íráshoz vele.
Az írás kitűnő, a téma meg az utcán /nem hever, hanem/ próbálkozik.
Judit
Ez legalább még udvarias volt…
A szegénység, a nyomor bizonyos rétegekben támadólag lép fel… mintha téged tenne felelőssé azért, ami sokszor az ő hibája (is) – elérve ezzel, hogy aki nincs ellene, mellé se akar állni…Hej, de jó kis írás…!
A "szegénység" nem indok arra, hogy mindent megengedhessünk magunknak, ugyanúgy ahogy a gazdagság sem. Halkan jegyzem meg: a szegénység sosem kólát kér……
bizony, ez súlyos probléma a mai társadalomban, és én sem ismerem a megoldást. a megoldás valamennyi eddigi kísérletében van valami jó és rossz is. én valahogy elítélem az életvitelszerű koldulást; rontja azoknak az esélyeit is, akik csak átmenetileg szorulnak segítségre. kb. az a helyzet, nem tudjuk, hogy melyik ujjunkat harapjuk meg.
Kedves Müszélia gratulálok ehhez az írásodhoz, nagyon tetszett, ez az igazi "való világ" , ez a sanyarú szíjmelindás nyomorúság. Ez az élet nem finnyás, itt már rég eltűntek az erkölcsi korlátok.
szíjmelinda, ne is mondd. kiráz a hideg.
Szia!
Számomra külön érdekességgel bír az utca neve. Nem csak a történet. Nem híres névadója miatt, hanem a jelentése miatt. Tompulnak az emberek egymással szemben. A név miatt olvasás közben az utcazajt is tompán hallottam, sőt! Lépések tompa hangja vegyült belé. Az írás üzenete azonban felrázza az olvasót. Engem legalábbis. Eltartunk egy réteget, de ez a réteg már követel. Nem marad csendben. Pedig lehetne szerény. Örülhetne, hogy jut neki, holott nem tesz érte.
Esetenként, este a buszmegállóban, cigarettát kér a munkából hazafelé igyekvőtől, s ha nem kap, dühében arra is képes, hogy eltörje azt a kezet, amelyik keres rá. Nem folytatom.
Alkotásod telitalálat. Finoman fogalmazol, mégis…sokkal több van mögötte.
Gratulálok! Ez itt fenn szintén irodalom a javából.
Üdv.
kösz a csillagokat. nagyon igazad van. engem legutoljára azzal nyaggatott egy ilyen hölgy, hogy hívjam meg őt a presszóba kávézni. elutasítottam, minden empátia nélkül.
egyébként a tompa utca nekem itt van a szomszédban, és majdnem minden nap ott megyek végig a boltba, villamosmegállóhoz, stb. persze hogy eltompulunk. régen volt egy faluban egy árva gyerek, mindenki szerette, segítette. most itt van az egész világ, miskolctól etiópiáig. ez sok. ennyit nem lehet bírni, sem pénzzel, sem szívvel.
Kedves Müszélia,
mellesleg a Tompa utca igencsak az én régi világom színtere, Nosztalgia címmel nemrég írtam is a Mester utcáról… :)))
Akkoriban még nem fordult elő ott ilyesmi…
asszem, fel sem ismernéd a tompa utcát. mert amúgy nagyon elegáncs lett. minden második bolt be van zárva, mert annyi bérleti díjat kérnek, mint a váci utcában.