1.
Kicsit megszeppenve állt meg az ajtóban. Szinte egy szál semmiben, csak egy medál a nyakában (a nő képével), meg persze a nyaralásra magára kapott pólója és rövidnadrága. Semmi zsák. Semmi otthoni holmi.
Nagymama kedvesen fogadta. Hatalmas, rúzzsal kent szájával vörösre maszatolta arcát. Bor és szegfűszeg illata volt – bár Andor nem tudta azonosítani ezen illatokat semmilyen általa ismert dologgal, tetszettek.
Nagypapa egy karosszékben ült. Letette az újságot, odalépett hozzá, és némán átölelte.
Huszonegy csatornájuk volt. A legtöbb magyar nyelvű, de akadt pár ó-angol is. A CNN-t és a BBC-t nézte. Szinte megbabonázták a katasztrófákról szóló tudósítások.
Hurrikán söpört éppen keresztül a nyugati parton. Árterek alakultak ki, csónakokon közlekedtek a magas épületek között. Ismeretlen jelek futottak a képernyő alsó csíkján.
A vendégszobában mindig ment a televízió. Nagymamánál és Nagypapánál ez volt a szokás.
Kapcsolgatott. Egy katedrális bástyájáról galambokat látott felreppenni. Volt pár közeli is, amelyen turbékoltak.
Andor leugrott az ágyról, és szájtátva tapadt a képernyőre. Még volt pár vágás a madarakról, aztán újabb helyszín következett.
Kétségbeesetten vizsgálta a távirányítót, de nem találta a megfelelő gombot.
Milyen szépek!
– Mit találtál, kedves? – kérdezte nagymama.
Kérdőn félrebillentette a fejét. Kezeit széttéve, kétségbeesetten kezdett csapkodni a semmibe.
– Madár?
Semmit nem jelentett neki a szó. Továbbra is csak a repülést utánozta, a maga esetlen módján.
– Madár? Gru gru? – kérdezte ismét Nagymama.
– Rewind – kiáltotta. Egy kukkot sem beszélt magyarul.
– Nem lehet – válaszolta Nagymama.
– Rewind! – ismételte meg, még akaratosabban.
– Nem lehet. Ez a készülék nem tud olyat. Gru volt? Gru gru?
Andor hevesen bólogatott.
– Madzser.
– Madár, aranyom? Hát, ennyire szereted a madarakat?
– Madzser – ismételte el a gyerek.
– Gyere csak velem – invitálta a vénasszony. – No, gyere!
Nagyapának gyönyörű lexikonja volt a madarakról. Szinte ragyogtak a fekete-fehér képek a fényes papíron. Andor úgy tartotta ölében a könyvet, mintha az egy valódi kincs lenne, egy illékony álom, mellyel, ha nem vigyázunk, hipp-hopp, semmibe vész, mielőtt azt mondanánk – fapapucs.
Még soha nem fogott könyvet a kezében. Kiélvezte annak minden pillanatát. Ujjaival megdörzsölte a lapok széleit, a kemény borító sarkába nyomva ujjbegyét próbálgatta, mennyire éles az, s eközben le sem vette szemét a madarakról.
Nagymama süteményt hozott egy tányéron. Cukor volt a tetején, szemcsés, durva tapintású, tejfehér.
Andor megérintette a nyelve hegyével, s mikor agya nem jelzett veszélyt, bátran beleharapott.
– Ízlik, ugye? Látod, Papa? Ízlik neki.
– Tastes good… – mondta Andor, teli szájjal.
Egyszeriben, halk nyüszítésre lett figyelmes. Kérdőn nézett Nagyapára. Az öregek összenéztek.
– A kutya az – mondta Nagyapa, inkább Nagymamának, sem mint neki.
– Kutya – mondta Andornak is végül.
Az semmit sem értett.
– Vau – mondta az öreg.
– What? – kérdezte a gyerek, de Nagypapa továbbra is csak magyarul hablatolt.
A nyüszítés még erősebb lett, így Nagymama letette a kezében tartott könyvet, és elindult a konyha felé:
– Nagy esemény van készülőben a mai napon – mondta. – Épp jókor jöttél, hogy te is a részese lehess!
– Madzser – kiáltotta Andor és egy képre mutatott Nagypapa lexikonjában.
– Ez valami sokkal szebb dolog – mondta Nagymama, és eltűnt a fordulóban.
Mikor ráunt az albumra, Nagypapát kezdte vizsgálni. Nagyon ráncos volt. És a keze reszketett, mint az egyik osztálytársának, akinek időnként nem kapott elég oxigént a szíve. Bajuszt viselt, ami odahaza már nem volt divat; és nem is olyan szolidat, mint a Nagymama, hanem egész tekintélyeset!
Állandóan az újságot bújta. Vele nem nagyon beszélgetett. Talán a többi unokáját (akik magyarul is beszélnek), többre tartja, s néha oda-odaszól nekik, de vele egyáltalán nem kommunikált.
– No, mi a helyzet? – kérdezte a visszaérkező Nagymamát.
– Most már jöhettek – mosolygott amaz rövid bajsza alatt. – Gyere – hívogatta a gyereket.
– Talán nem kellene látnia – aggodalmaskodott Nagypapa.
– Ugyan, ugyan…
– Bajunk származhat belőle!
– Csak egy gyerek – mondta Nagymama, annyi kedvességgel a hangjában, hogy valamiképp Andor is megértette szavainak jelentését.
– Let’s go – mondta Nagypapa.
Szóval, mégis beszélnek angolul, csak nem szeretik a nyelvet! Micsoda alakok!
Nem sokáig töprengett a dolgon, mert ami ezután következett, az felülmúlta minden várakozását!
A kutya egy kosárban feküdt. Mellette egy kölyökkutya nyüszített, alig hallhatóan. A többit estére a pincébe zárták.
Andor felsikkantott, és a kicsi felé nyúlt, mire a nőstény a kezébe mart.
Vér serkent a kézfején. Viszketett, egy kicsit égett.
– Nem szabad – nyúlt a keze után a férfi.
Nem fájt annyira. Különben is! Mit nyavalyogjon, mikor előtte fekszik maga a csoda!
Nagymama és Nagypapa riadtan néztek össze. Egy pillanatra, mintha kővé dermedtek volna, aztán Nagypapa egy másodperc alatt eltűnt a nappaliba.
Jódot öntöttek rá, és gézzel kötötték be. Szorított.
– Kutya? – kérdezte Andor, már tisztes távolból. Rajongással csüngött az újszülöttön.
– Dog – segítette ki Nagypapa az angol verzióval.
– Kutya! – suttogta mosolyogva a gyerek. A „dog” semmit nem jelentett neki.
– Most már hagyjuk – simogatta meg a haját Nagymama. – Neked is ideje ágyba bújni.
Várakozón tekintett Nagypapára, hátha elmagyarázza, mit beszél a nagyi, de ő hallgatott.
Valamiképp barátjának tekintette azért a pár angol szóért. Láthatatlan kapocs alakult ki köztük, melyről nem is lett volna értelme szólni, ha tökéletesen értették volna egymás nyelvét, akkor sem; így meg, nem is akartak. A csend beszélt mindkettejük helyett.
– Aludni. Sipirc! Egy-kettő!
A víz meleg volt, és fura szagú. A zuhanyból folyt. Egy tégla alakú tárgyat is talált mellette „Levendula” felirattal, ami olyan bűzt árasztott, hogy majdnem elhányta magát.
Felvette a pizsamáját, aminek ugyancsak fura szaga volt, és kicsit bőnek mutatkozott, majd a Nagymama csókjával megváltotta jegyét az álmok birodalmába.
2.
Eljött a búcsú ideje. Andor a nyelvére helyezett egy szem süteményt. De nem rágta meg. Szeretett volna valamit átmenteni a saját világába. Azt akarta, hogy az odakinn, minél tovább tartson.
Megölelte Nagypapát és Nagymamát, és a lakásból kilépett a Múzeum folyosójára.
Mecénása már odakint várt rá. Csinos volt és merev, mint mindig.
„This is a secret.” – súgta Nagymama lefekvéskor. „Please, don’t tell about the dog!”
– Everything is clear? – kérdezte a Mecénás.
– Yes, it is – felelte engedelmesen.
A nő megfogta a kezét, és kisétáltak az épületből.
Andor még visszanézett a Múzeum robosztus oszlopaira, a lépcső tetején kővé dermedt oroszlánokra. Mesebeli lények voltak a múlt ködébe veszve, amiket már Mecénása mecénásai sem láthattak. Mitológiai lények – utoljára talán a 22. századból?
Mire hazaértek Andor agyában végleg helyreállították a belső net-kapcsolatot.
Bekérte a NAno-NET kezdőoldalát, és ujjbegyeinek finom dörzsölésével előhívta a kívánt adatokat.
A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja, ezen belül a finnugor nyelvek közé tartozik.
A magyar nyelv legtöbb beszélője Magyarországon élt a Nagy Összeolvadásig. Magyarországon kívül főleg a Kárpát-medence többi országában beszélték. A magyar nyelv Magyarország hivatalos nyelve volt, ugyanakkor az Európai Unió hivatalos nyelveinek egyike. Ezenkívül a magyar volt az egyik hivatalos nyelv a Vajdaságban, valamint Szlovénia három járásában (Dobrónak, Hodos és Lendva). A magyar nyelvet az Összeolvadásig a világ nyelveinek sorában az 57. helyre tették az anyanyelvi beszélők száma szerint.
A 2322. évi Népességszabályzási Törvény értelmében 62 éves korában a másvilágra küldtek minden embert – ezt az eljárást a köznyelv „Korai Álomnak” nevezte -, hogy maradjon elég élelem és hely a következő generáció tagjainak. A Korai Álmot minden polgár önként vállalta, ezen áldozatával adva meg a tiszteletet a Bőség Földje tervezet kiötlőinek.
Kivételt azok a múzeumi dolgozók jelentettek, akik arra voltak hivatottak, hogy az érdeklődők elé tárják öregesen tengetett napjaikat, vagy azon szimulációk tagjai, akik az elmúlt századok történelmét és hétköznapjait mutatták be a nagyérdeműnek, úgy, mint azon századok „élő lakói”. Ők megmaradhattak kicsiny burkukban, távol a világtól, hogy az újak is láthassák, milyen volt az automobil, a papír alapú újság, a szemüvegkeret, vagy épp a vezetékes víz, a zuhanyrózsa. Rozsda, fürdőkád, a kályha, a medvecukor, a kristályüveg.
Az állatokat a 2190-es évek közepére teljesen elveszítették. Az utolsó svábbogár 2196-ban pusztult el a München-i Rovarrezervátumban. 2400-ra senki nem beszélt többé róluk. Túlságosan bántotta a lelkiismeret az emberiséget szörnyű tettei miatt; azt tették, amit mindig tettek, ha valami rosszul sült el – jöttek a nagyok, és „takarítottak”.
Mindenhol. Kivéve talán a múzeumokat. Annyi volt ott a megmagyarázhatatlan dolog, annyi a még fel nem tárt rejtély!
Túlságosan sok volt ez az információ. És túlságosan idegen!
Andor majdnem bontotta a kapcsolatot, ám egy pillanatra megtorpant, és új szóra keresett. Őrült ötlet fogalmazódott meg benne, mely lassan a végletekig precízen kidolgozott tervvé nőtte ki magát.
Akart egy kiskutyát!
7 hozzászólás
Jól megleptél!!!! Nagyon tetszik. 🙂
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ebből a történetből ez fog kisülni… Úgyhogy ahogy befejeztem, kezdtem is újra:) Frappáns a történet, a stílusodat pedig már korábban is dicsértem, ez most sincs másképp. Megmagyarázhatatlan módon Orwell 1984-e jutott eszembe, de még én se értem egész pontosan, hogy miért, majd remélem rájövök:) Addig is gratulálok!
Üdv: banyamacs
Azt hiszem, a Meglepetések Kora következik! Úgyhogy, ha ilyesmire vágytok, gyertek máskor is! Csak befejezem a Lepketáncot, aztán jöhet, ami még nem volt…
Köszönöm, hogy olvastátok! Üdvözlettel:
Kuvik
Kedves Andor, ha már elmúltál három, de még nem vagy hat, akkor mindenképpen ajánlom figyelmedbe a tamagocsit. Használatával könnyedén elsajátíthatod egy élő állat gondozásának minden fortéját. Köszönjük, hogy minket választottál álmodj szépeket 🙂
Bocsi, csak egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Azt hiszem egy Galaktika magazinban olvastam olyan történetet, amiben az ember, ha utódot akart magának, akkor keresnie kellett valakit, aki hajlandó föláldozni az életét, hogy egy új születhessen. Andor világa ahhoz lehet hasonló. A történet amúgy tetszik. kissé zavaros, de lehet, hogy nem voltam eléggé alapos, és túl felszinesen olvastam. Ha lesz folytatása, vagy a világodnak más irányu bemutatása, akkor azt szívesen olvasnám.
Örülök, hogy tetszett. Zavaros?
Biztos csak a párbeszédes részeket olvastad el! – jó, ez csak vicc! Nem kell fordítás az angolhoz, ugye? Vagy, szerintetek csináljak egy jegyzetet a novella alá?
Más. Nem hinném, hogy visszatérek Andor világába. Új világok várnak. Ám, ha hasonlóba lépnék, meghívóm ott fityeg majd postaládádban. Köszönöm, hogy olvastad!
Üdv:
Kuvik
P.s.: Tamagocsi: Gyermekjáték. 20. század.
Andor világában nem gyártanak játékokat, melyekkel a gondoskodást modellezhetné a gyerek, mi meg itthon a Sims-t nyomjuk, úgyhogy nem kérünk, de azért köszi! Igaz, 3 is, 6 is elmúltam (lásd adatlap: 02.29.), már lassan 7 vagyok!
Szia Kuvik!
Amennyire “embertelen”, annyira “emberi” a történet. Nagyon tetszett az egész, kiváltképp a csattanója!
Gyömbér
Örülök, hogy “szájbarágás” nélkül is látszik. Szívesen sejtetek erős kontrasztokat.
És szeretem, ha saját gondolataim látom visszatükröződni mások hozzászólásaiban.
Köszönöm, hogy olvastad, és véleményezted!
Üdv:
Kuvik