– Szerinted, ma eljön?
– Nem tudom, remélem.
– Negyedik napja várjuk.
– Türelem, biztosan körbeszaglászta már a házad. Látja, boldog vagy, asszony gyerekek. „Családi élet.” És éjszakánként keveset vagy itthon.
– Jobb lett volna, ha az asszonyom, és a gyerekek már nem lennének itt!
– Akkor nem jönne. Nem lenne miért jönnie. Érte, értük jön. Ideális terep ez számára, tálcán felkínált.
– Ne okoskodj! Én csak féltem őket.
– Megértelek. De az asszonyod kapott fegyvert, és tudja használni is. Kapott kiképzést.
– Féltem őket!
– Csodálkoztak is a kollégák, odabenn, milyen jó ebben.
– Ne légy cinikus. Akkor is féltem őt, őket.
– A ház előtti fa ablak előtti ágát levágattam, onnan nem tud bejutni, kizárt dolog.
– És a kerületben cirkáló rendőrautók? Amióta megerősítettétek a készültséget, nem jelentkezett.
– Na ja, még jó hogy megerősítettük a három mészárlás után. Három hónapja történt az utolsó eset, de hidd el, itt van, érzem, tudom, biztos vagyok benne.
– Délután, hazajövet egyetlen rendőrautót se láttam.
– Én meg, itt vigyáztam egész nap. Pár napja leállítottuk a készültséget, így tán felbátorodik majd.
– A gyerekeim se hagytátok elvinni.
– Magad is láttad, jól érzik maguk a tetőtérben, az amolyan játszószoba-féle. És az asszonyod ott vigyáz rájuk.
– Remélem, a gyerekek nem tudnak semmiről.
– Nem akartam, hogy féljenek. Kalandnak fogják fel az egészet.
– Szerinted eljön?
– Negyedik napja várjuk. Értem, közeleg, nagyon közel lehet már.
– Hiszek neked.
– Kioktattam a gyerekeid, ha zajt hallanak, húzzák fel a kötélhágcsót. Gyakoroltuk ezt, közösen. És jó játéknak tartották.
– Rendes tőled.
– Hidd el, nevettek, kacagtak, miközbe’ tekerték felfele a hágcsó kötelét.
– Néha olyan aljas vagy, Aljasok vagyunk!
– Nem, csak praktikusak. El kell bánnunk végre már ezzel a valakivel! Akarod?
– Csaléteknek használjátok, csaléteknek használod a családom! De akarom!
– Egyébként a biztonságtok tökéletes.
– Szerinted? Szerintem meg nem! Senki se tudja megállítani.
– Ha jön, akkor a hátsó bejáraton, a konyha felől kell jönnie, mindenképp. És mi ott várjuk.
– Szerinted, eljön ma éjjel?
– Nem tudom, remélem, holdtölte van. Ki tudja, de nagyon közel lehet már.
– Szeretném, ha jönne végre.
– Félsz tőle?
– Inkább magamtól, hogy nem tudok majd megfelelni.
– Ott alacsony a szomszéd kerítése, onnan érkezik majd.
– Szeretném, akarom!
– Beszéltem a szomszéddal. A kutyáját pár napja megmérgezték. Nem tudja ki lehetett.
– Akkor több az esélye annak, hogy elkapjuk. Ismerem az öregurat, váltottunk pár szót, tartózkodó, amolyan magának való. A közös kerítésünk alacsony, és nincs, ki jelezzen már.
– Az öregúr veterán. Amúgy tengerészgyalogos volt, és most, különösen berágott, miután kedvenc társát, egyetlen pajtását megmérgezték.
– Nem bízom benne, szenilis öregember.
– Az. De meg kell értened. És kiépítette a maga mozgásérzékelő csapdáit, állítja, szúnyog se repülhet át anélkül, hogy ne észlelné. Amúgy van egy öreg Springfieldje, múzeumi darab, szert tett rá valahonnét, tökéletesen karbantartott, láttam! Eltökélte, használni fogja, ha szükséges. Velünk együtt figyel, nem alszik. Ma éjjel se.
– Akkor jó.
– Csak Ök. ne lennének itt!
2 hozzászólás
Kedves Túlparti!
Nagyon izgalmas és számomra félelmetes történet. Jól visszaadod a különböző lelkiállapotokat, amik azért mind egy cél felé mutatnak, a gyilkos felé.
Vajon eljön?
Remélem a követező részből megtudom!
Judit
köszönöm!