Párbeszéd véres hóban

– Eltaláltam! Látod, megbicsaklott! Bravúros lövés ilyen messziről!
– Megsebezted csak.
– Mi volt ez? Nem tudtam, hogy a füst ilyen messziről marni tud. És most nagyon forró, és nagyon fáj.
– Ostoba voltál. Mondtam, ne türelmetlenkedj, lopózzunk közelebb! Most majd elfekszik valahol, meghúzza magát, mi meg kereshetjük ebbe a kibaszott hidegbe’ bújhatunk utána, szúrós, tövises bokrok közé.
– Reggelre úgyis megdöglik.
– Félek, reggelre meghalok.
– Na ja: reggelre megdöglik majd, aztán mindenféle jöttmentek rágják, teszik tönkre az értékes prémet, mielőtt megtalálnánk. Semmi se marad belőle!
– Csak eljuthatnék az akácosig! Ott tán nem érhetnek el!
– Nem megmondtam? Vonszolja magát az akácos felé.
– Nem baj, figyelj, most eltöröm a gerincét.
– Kocavadász, most meg fölé lőttél.
– Most nem ért el az a füst, és a csattanás se mart belém. Csak legalább odáig eljuthatnék. És vérzek.
– Gyerünk utána! El kell kapnunk, mielőtt még besötétedne.
– Csak jönnének közelebb! Nekem nincs se fájdalmat okozó füstöm, meg csattanásom se. Szegény voltam, de lettem most gazdag. Van elkeseredésem, lett gyűlöletem, és van agyaram, marásra képes.
– Látod már? Megérte! Gyönyörű példány, és már a miénk.
– Csak kicsit szeretnék most aludni, csak pillanatra, aztán erős leszek. Mert a gyerekek még nem tudnak jól vadászni, olyan szeleburdiak!
– Ne hajolj le érte, szúrós az akácos, rugdossuk ki inkább. Gyönyörű a prémje, szívet melengető.
– És a kölykök?
– Meglesznek azok is, ismerem a helyet, ahova bújni szoktak. Kifüstöljük majd őket, és agyonverjük. A golyó roncsolná az értékes szőrmét. Kár lenne értük.