Amikor búcsúba torkollott a menekülő tekinteted által keltett káosz, toporgó lépteid a kopott macskakövekre tükrözték a bennem visszhangosan ordító három pontot … ennyit éreztem akkor, semmi mást; nem fért meg bennem sem vad düh, sem sikoltó segélykiáltás, sem egek magasába szökő, viharfelhőnyi búbánat, sem lenyugvó Napkorong vérfürdős halálgondolata, sem hang, sem szó, mi hűen tükrözte volna lelki békétlenségem fonnyadt szivárványát, mert megvakult szemed egykor mély kutú, tócsányi tükre, s csak a pontok, a három apró, kiköltetlen gondolat zápult meg ajkaim fészkében, meddő sóhajoknak engedve, hogy lelked zsákutcájában leljenek örök sötétségre; s ahogy az agyonhajszolt idő lassan rám aggatta kinőtt, elnyúzott feledés-gönceit, úgy kopott meg íriszed langyos zöldje bennem, úgy párolgott el fanyar illatod, s úgy vedlette le bőröm a rajta felejtett tétova érintéseidet, hogy közben a pontok, a három, szívembe markolatig döfött kín-penge is halványulni kezdett; s ma már ha felriadok hajnaltájt, s nézem a pirkadat levetett, vörös pongyoláját az ég alján, csak egyetlen pontot látok, egy utolsó, apró, fekete porszemet, ami azért halálig ott lüktet majd bennem, magányosan, csak egyetlen pontot, ami mindennek lezárására képes.
12 hozzászólás
Kedves Zsázsa!
Hát igen, vannak olyan pontok amiket törölne az ember de még sem tud. Befejezettnek érzi az ember, ám a befejezés nem arányos a felejtéssel.
Tetszett a szösszeneted! Bár elég borús hangvételű. Igaz, általában annak érdemes hangsúlyosan pontot tenni a végére.
szeretettel-panka
Kedves panka, bár nem Zsázsa vagyok, de azért köszönöm 🙂
És teljesen igaz, amit írtál.
Hanga
Kedves Hanga!
Nem olvastam még tőled ilyet. Tele van deprimált képekkel. Lezárni semmit sem könnyű.
Mint prózai mű egyedi. Nekem erről az írásról egy manapság Goth stílusúnak nevezett költőnő jutott eszembe. Már nem él, de a versei ha lehet azt írni igen.
Tetszik is, meg nem is. A fent leírtak miatt.
Ági
Kedves Ági, örülök, hogy elolvastad, igaz, nem egy könnyen emészthető vers, de jó, hogy elgondolkodtál rajta, köszönöm.
Hanga
Mintha egy mondat…egyetlen mondat kiabálna, sikoltana egy…kettő…három pontról! Mintha egyetlen utolsó, végső csapást mérnél valamire, ami sokat kínzott. Van valami megfoghatatlan, felkavaró eme sorokban!
ölel
lelsie
Drága barátom, igen, végső csapás lenne arra a bizonyos, engem kínzó valamire, de bármilyen könnyűnek is tűnik egyetlen pont kirakása három helyett, nem egyszerű, tudod, hisz ismersz 🙂
Ölellek:
Hanga
Kedves Hanga!
Valami nagy esemény sokunkban kiválthat hasonló érzéseket, amit nem tudunk, nem lehet lezárni, s sokáig ott lebeg előttünk, s csak lassan fogy belőle, talán álmainkban is kísért életünk végéig. Előfordulnak olyan történések, amelyek – ha halványulnak is – mégsem törlődnek ki teljességgel. Mégis, megnyugvással próbálkozni kell a megváltozhatatlanul megtörtént ténnyel, hogy legalább elhalványuljon, s ne fájjon.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata, köszönöm értő-érző hozzászólásodat!
Hanga
Szia Hanga! 🙂
Kedvelem az egymondatos dolgaid, mert többszöri olvasásra késztetnek, ráadásul van értelme mélyedni, hiszen az ember akár magára is találhat a sorok között, gondolkodásra késztetsz.
Már a cím is beszédes, mert hatalmas sóhajjal indul, "…" lenne, aztán a végén óriási erővel mégis lezár.
A fájdalom mellett találtam itt némi lezserséget is, és érdekes, hogy bennem a legnagyobbat az "úgy párolgott el fanyar illatod" ütött. Nem tudom mi az oka ennek, de nagyot szólt. Talán az orrom a legerősebb érzékszervem. :)))
Megmozgattad az agytekervényeim. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin, nagyon szeretem a hozzászólásaidat, mert érezni belőlük, hogy figyelsz a műre, az íróra és a benned felmerülő érzésekre egyaránt, köszönöm Neked 🙂
Hanga
Érdekes – egyszuszra – szöveged új izmust teremthetne
Kedves karolina, köszönöm, hogy benéztél, a véleményedet pedig különösen 🙂
Hanga