A kutyaugatás, a traktor zaja, a hangos zene, a hörcsög motozása, a szívem dobogása; és én újra ott vagyok, és újra ő vagyok, az a másodikos kislány az iskolapadban.
Már nem hallok mást csak, ahogyan az osztályfőnököm az érkező új osztálytársról beszél. Befogadó társaság voltunk, ilyen szempontból a legjobb az évfolyamon, ezért az igazgatóság úgy határozott hozzánk kerül. Problémás gyermekről van szó, mentális zavarokkal. Finoman próbált is felkészíteni minket: – Nem hétköznapi kisfiú, viselkedés zavara van, de fogadjátok be őt is – mondta a kemény szavakat, és hideg kék szemét végigjáratta rajtunk, senkivel sem véve fel szemkontaktust.
Úgy ítéltem meg jobb lesz távol tartani magam tőle, ha olyan, mint a c osztály hírhedt, elkényeztetett szintén problémás gyermeke.
Viszont az ajtó tárult és a másik tanárnőnk bemutatta a vézna, szőke kisfiút, ijedt zöld szemekkel. Egyből a szemébe néztem, csodaszépen ragyogott. Lepakolta a felszerelését, ami persze nem egyezett a miénkkel. – Új könyvekre lesz szükséged – hangzott a tárgyilagos kijelentés ismét osztályfőnökünktől. A kisfiú a gyengédebb, inkább egyfajta segéd szerepét betöltő tanárnőhöz fordult, aki bekísérte. A mosdóba kéredzkedett. Míg kiment tekintetemmel követtem. Az óra ment tovább. Már jó tíz perce kint volt, mikor illedelmes kopogás után újra ott állt ő, immár síró, könnymaszatos, szipogó fiúcska: – Nem tudom, hol van a fiúmosdó – rebegte. Kedves tanárnőnk pártfogásba vette. Én együtt érzőn néztem rá, a nevető osztály közepette.
Amiért lenézték, amiért nem fogadták be, kicsúfolták; úgy éreztem kompenzálnom kell, ha mással nem is legalább egy-egy bátorító, kedves mosollyal. Én is kilógtam a sorból, ezért egy picit úgy éreztem, valahogy hozzám tartozik.
Egyre gyakoribbak lettek ezek az összepillantások. Mindig megtaláltuk a módját, hogy más ne vegye észre, de nekünk mégis sokat jelentett. Egyik nap egymás mellé tettük a táskánkat. Attól kezdve ez egyezményes jellé vált. Ha valami nem tetszett a másik viselkedésében, kicseréltük egy másik táskával a sajátunkat, hogy távolabb kerüljön egymástól az a két bizonyos tárgy.
Versenyt futottunk, olvasás gyorsaságunkat is összemértük. Ezer apró ajándék volt naponta, hogy a szemébe nézhettem, hogy megkínált az uzsonnájából… Közelségét éreztem minden percben. Reggelente ő volt az első, akit megláttam az iskola előtt, akkor ébredtem a szívem nagy dobbanására. Vártam mikor találkozunk a táskatartónál, mikor kérdez valamit, mikor játszunk együtt, mikor nyitja ki az ajtót és tartja végig az egész osztálynak csak, hogy rámosolyogjak, mikor hoz vizet szintén az egész társaságnak csak, hogy nekem is tölthessen, mikor jelentkezik, hogy összeszedhesse a rajzokat, csak, hogy megsimogathassa a kezem…
Még, hogy problémás gyerek!
8 hozzászólás
Kedves Derlory!
Kedves, aranyos történet! Nagyon tetszik!
Szeretettel: Laguna
Köszönöm Laguna, csak egy részét tettem fel…, de talán így is teljes.
szeretettel: Delory
Tényleg kedves történet,nekem is tetszett:-)
Szeretettel:Amaryllis
köszönöm Amaryllis, te talán már hallottad is a történetet : )
Delory
Kedves Delory!
Hirtelen vége lett. Pedig én még. . .
De szép volt, mert te voltál. Önmagad.
Érdekes, milyen kevés kell egy embernek. Csak egy kis szeretet.
Köszönöm, hogy leírtad.
Szeretettel:
m.
Kedves Mikike!
Van folytatása, de túl személyes, ezért inkább így lerövidítve tettem fel ide.
Köszönöm, hogy olvastál.
szeretettel: Delory Nadin
Szív melengető történet.
Én is olvastam volna tovább…
Tetszett!Gratulálok!
Pityu
Köszönöm, a folytatás talán túl prózai lenne, amellett, hogy személyes.
Delory