– Na, milyen helyre hoztalak? – fordulok Frodóhoz.
– Hát, megjárja… – dörmögi életem párja izzadságtól fénylő arccal.
Na, végre! Az első viszonylag pozitív mondat a mai délutánon.
Amióta kitettük a lábunkat hazulról, egyfolytában morgott, hogy otthon, a lesötétített lakásban több fokkal hűvösebb van, miért kell nekünk örökké mászkálnunk, satöbbi. A háromgombócos fagyi is csak egy ideig tömte be a száját.
Pontosan addig, míg fel nem értünk a Margit-hídra. Ott aztán újra rákezdte a drágám.
Jó, jó elismerem, hogy a víz felett sem mozdul a levegő, lábunk alatt olvad az aszfalt, csak úgy reszket felette a forró levegő.
– Ez hihetetlen… – dohog Frodó, – hogy minden hülyeségre rá tudsz venni! Mégis, mi a titkod?
Meghökkent a kérdés:
– Nincsen semmi titkom. Hacsak az nem, hogy te is éppen ezt akarod.
Férjem nem válaszol. Nade, ahogy néz! Valóságos térkép az arca…
…Most azonban itt vagyunk végre. Körülvesznek a Sziget lüktetően hűs törzsű, óriás platánfái, és pár lépésnyire ott csobog, locsog, spriccel a Szökőkút. Magyarország legnagyobb szökőkútja!
Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik úgy gondolták, ezen a rekkenő szombat délutánon legjobb (és legolcsóbb) program a láblógatás. Egyenesen bele a szökőkút vizébe. Szinte telt ház van a medence peremén.
Helyet találva, boldogan rángatjuk le magunkról a „surranót”, és mi is letelepszünk közéjük. A víz, akár egy hűvös borogatás. Ülünk, és gőzölgünk, mint a lovak.
A hangszóróból klasszikusok harsognak, gejzírként tör fel, s gyöngyözve hullik alá a víz; szerteguruló gyémántcseppecskék a tűző nap fényében.
Szép, szép, de az igazi mégsem ez, hanem amikor támadnak a lovak! Nem, kérem, ez nem nyomdahiba. „Lótámadásnak” azt nevezem, mikor a zene csúcspontján hirtelen áradással, barokkos zuhatagokban fröcsköl a víz a bámészkodók felé, minden irányban. Kis fantáziával, mintha tengeri paripák vágtatnának elő a szökőkút közepéből… Tisztára Trevi-kút!
A lovakra várva ücsörgünk a parton.
– Nézd csak, milyen vörös lett a lábam! – mutatom Frodónak.
– Biztos vegyszeres a víz, azért! – feleli rosszmájúan.
Pontosan tudom, mire céloz: tavaly nyáron a visegrádi Palota Herkules-kútjában pancsikoltunk, és az álmosan bóbiskoló teremőr néni utólag világosított fel: a víz vegyszeres volt. Másnapra tele lettünk helyes kis piros kiütésekkel…
Biztos, ami biztos, lefröcskölöm a páromat. Ő sem marad adósom.
Mellettünk két fiatal srác ücsörög. Turisták: olaszok. Vigyorognak rajtunk. Mi vissza. Annyira rendben van most minden.
Kis létszámú romacsalád telepszik mellénk a másik oldalról. Papa, mama, három gyerek, négytől tizennégy éves korig. Jómódúak, rendezettek, hangosak.
A kisebbik fiú, – igazi „ördögfióka”, a szeme sem áll jól, – azonnal felismeri a kitűnő lehetőséget. Pillanatok alatt derékig benne áll a vályúszerű, „lábáztatós” részben, majd átcsusszan a belső perem felett, és máris övé az egész medence!
Boldogan megmerül; még kócos fejecskéje is eltűnik a víz alatt. Lelkesen hívogatja a testvéreit.
A melákosodásnak indult nagyfiú nem kéreti magát, a felékszerezett, szlávos arcú kislány húzódozik, de aztán kötélnek áll. Perceken belül mindhárman ott pancsolnak a nagy, algás márványteknőben. Önfeledten, sikongatva. Ami a szülőket illeti, ők megmaradnak a lábáztatásnál.
A kútnál hűsölők csendben figyelik a gyerekeket; többen észrevették már az egyik fára szerelt táblát, mely nagy betűkkel hirdeti:
„A szökőkútban fürdeni tilos és életveszélyes!”
Ezenkívül pénzbírsággal büntethető…
A levegőben ott remeg a fojtott várakozás: ha most nem történik semmi, vagy nem jelenik meg valami rendőrféle, perceken belül mindenki a medencébe veti magát.
Én is érzem a hűs víz sürgető hívását. Még sosem strandoltam szökőkútban!
Két lány már nem bírja tovább: belegázol végre! Az emberek összenéznek, a fenekek megemelkednek, és…
– Mindenki hagyja el a szökőkutat! Most, azonnal! Hát nem látják a táblát?! – kiabálja a semmiből előkerülő, izgatott fickó.
Olyan úszómester-félének tűnik: trikó, sort, nyakában plasztiklap, izzadó homlok, rémülten haragos pillantás.
– Kifelé! Mindenki! A medence árammal dúsított: életveszélyes!
Hangja elvész a zene crescendójában: a lovak kitörnek a szűk karámból, és tetőtől-talpig beterítik a lányokat.
A „hivatalos közeg” a parton vadul pantomimezik feléjük. Kelletlenül kászálódnak kifelé, s hallgatják végig a „fenntartó” szigorú szavait.
Aztán a gyerekek kerülnek sorra. Ők már keményebb diónak bizonyulnak. Eszükben sincs „elhagyni a medence területét”, és az sem érdekli őket, hogy „rövidzárlat esetén mindenkit halálos áramütés érhet”.
A szökőkút éber őre verejtékezve pöröl a szülőkkel. Azok behúzott nyakkal tűrik a szóáradatot, de végül a papa megelégeli, és odakiált a nagyobbik fiúnak:
– Há' Józsika! Gyertek mán ki! Nem hajjátok, mit mond a bácsi? Rázós a kút!
– Nem ráz ez, apu! – értetlenkedik a melákosodó.
– Ráz, ha a bácsi aszongya!
A csemeték vonakodva partra kecmeregnek.
– Má' megin' csak a rosszat csinájjátok. – jegyzi meg a mama, minden harag nélkül, főleg a kis „ördögfiókához” intézve a szót. – Montam én, hogy mennyünk ki a strandra a Tímejájékkal. A Rómaira!
A papa vállat von. Egy darabig még üldögélnek a parton, tanácstalanul, aztán elindulnak valamerre. Talán a Rómaira.
A kedélyek lassan megnyugszanak. Az enyhülésre vágyó lábak visszakerülnek a veszélytelen zónába. A szökőkútőr nyomtalanul eltűnik.
A zene is újra felcsendül. Andrea Bocelli behízelgő hangja körbefolyja a tisztást.
„The time to say goodbye…”
Hát ki ne kerülne ettől összebújós hangulatba? A párok közelebb húzódnak egymáshoz, kezek kulcsolódnak kezekbe. A két olasz fiú épp öleli egymást: testük szorosan összesimul, és…
– …Te, ezek smárolnak! – suttogom döbbenten.
Frodó csak egy blazírt oldalpillantásra méltatja őket:
– Na és! Gusztus dolga… Ne bámuld már őket ennyire!
Nem én vagyok az egyetlen, aki mindenfelé forgatja a fejét, hogy ne kelljen a fiúkat néznie. A szemem mégis folyton rájuk siklik. Nem tehetek róla.
– Nem is a medence az, ami igazán rázós… – jegyzem meg suttogva.
– Hanem?
– Hát ez!
7 hozzászólás
Köszönöm, hogy olvashattam. Többszázszor utaztam már át a Margit-hídon, hol a 4-es, hol a 6-os villamossal, vagy busszal vagy autóval, de a Margit-szigetre sohasem tettem rá a lábaimat. Miért? Nem tudom. De az írásodat olvasva képzeletben ott lehettem. Köszönöm.
Sokat jártam énis a szigeten uj élményeket adott az írásod köszönöm az élményt!
Nincsen semmi titkom. Hacsak az nem, hogy te is éppen ezt akarod.
Férjem nem válaszol. Nade, ahogy néz! Valóságos térkép az arca…
…Most azonban itt vagyunk végre. Körülvesznek a Sziget lüktetően hűs törzsű, óriás platánfái, és pár lépésnyire ott csobog, locsog, spriccel a Szökőkút. Magyarország legnagyobb szökőkútja!
Igaz csókolódzó fiúkat akkor még nem lehetett látni:)))))
Hát ,biza,sokan vannak akik a tiltott táblák ellenére is ,rázósba,, mennek.
Üdv. Szejke
Szia!
Nagy élmény lehetett. 🙂
Én csak egyszer voltam a szigeten, még pici koromban. De ezt az irást jó volt olvasni.
ez tetszett! főleg, hogy 2 héttel ezelőtt ültem ugyanott a szökökút mellett lábat áztatva, de engem nem értek ilyesmi élmények…kivéve a vágtató-fröcskölő lovakat, ja és persze az esőt.
Szia Gunoda!
Nagyon tetszik a történet, szinte én is ott voltam veletek a szigeten.
Szia!
Ezt csak most olvastam. Pedig milyen jó! 🙂 Hangulatos, kedves, és még tanultam is valamit. 🙂 Nem tudtam, hogy ez a legnagyobb Mo-i szökőkút.
Gratula!
Poppy