Reggeli pillanatok

A reggel nagyon váratlanul ért. Nem is számítottam rá, hogy ilyen őrült korán bevetődik a napfény az ablakomon, kegyetlenül kiverve az álmot a szememből. Persze, magamra vessek, ha feleslegesen porosodik a redőny az ablak előtt. Nem is értettem miért kellett odabiggyeszteni az ódon, téglaépület falára. A piros téglákon, mint valami idétlen dudor emelkedik ki a fehér redőnyt rejtő fémdoboz. Badarság. Hiszen nincs is szebb dolog, mint ficánkoló virgonc napsugarakra ébredni. Már amikor nem tolakodnak be ilyen rettentően korán. Mert ilyenkor csábítóan hat a gondolat, hogy kitaszítsam őket a tudatomból. De miután befészkelődtek, vajmi kevés esély van rá, hogy kint maradjanak. Fel is adom a csatát, lesz még elég a nap folyamán.
Kidörzsölöm a maradék álomfoszlányt is le-leragadó szemeimből és belepislogok a napfénybe fürdőző porszemekre. Jól van, értem én, takarítani kellene. Na majd, egyszer ez is meg lesz oldva – motyogom, miközben reménytelen papucshajszába kezdek az ágy alatt. Mire ezen a nehéznek tűnő műveleten is átestem, meg a szőnyegen felejtett kisautókon, építőkockákon, macikon, a konyha megnyugtató magányába lopakodok.
A felettébb korai időpontnak köszönhetően kiélvezem magányom minden édes pillanatát. Már amíg a kutya észre nem veszi a motoszkálást és egy kis simogatás és reggeli nasi reményében nem veti rám kidobott kutya tekintetét. Hát a méltóságod hol marad? – kérdezem és megvakarom a füle tövét, ha már erőszakosan a kezembe nyomta pofáját. Aztán a konyhaasztalhoz telepedve az ölembe hajtja hatalmas fejét.
Szinte tökéletes a nyugalom. A csendet tapintani lehet, csak a kávéspoharamban csilingelő kanál nesze töri meg az óra ütemes kongásával pihentetett csendet. Bárcsak öröké tartana ez a pillanat. Bárcsak, ne özönlenének be az ajtón megoldhatatlan problémák, kihívások, akadályok, melyek minden napot elkomorítanak, elhomályosítanak, megtörnek. Bárcsak reggeltől estig csodálni lehetne a napsugarakat, a porszemek táncát, hallgatni az óra monoton kattogását és a kutya nyugodt, békés, egyenletes szuszogását.
Kiürült csészém ráébreszt semmi sem tart örökké. Még a kávé sem. A kutya már tudja a menetet. Rohan is az ajtóhoz, halkan kaparászva, de jó, megyünk sétálni. Hümmögve követem, miközben igyekszem minden ruhadarabot megfelelően magamra kapkodni.
A hajnali séta segít az álom maradékát is végérvényesen kiverni a fejemből. Mire hazafelé vesszük az irányt a város menthetetlenül felébred. Autódudálás, kiabálás, fékcsikorgás, nevetés, telefonálás, rohanás. Én is gyorsabb sebességre váltok. Hazarobogok, reggeli készítésbe kezdek, gyerekeket ébresztek. Kómás, fáradt, csodálkozó tekintetek merednek rám minden irányból. Értetlenségük némiképp megakaszt. Min kell csodálkozni? – kérdezem. – Irány a suli.
Összenéznek, morgolódnak, kuncognak egyet rajtam, majd megadóan sóhajtanak:
– De apa, hiszen vasárnap van!