S-telen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy katicabogár. A szülei, ha törődtek volna efféle dolgokkal, talán Fedornak nevezték volna, de hát nem törődtek vele. No, de azért mi hívjuk csak Fedornak. Ha tudná, hogy róla szól ez a történet, száz százalék, hogy örülne neki.
Tehát Fedor. Fedor nemcsak abban különbözött a rengeteg névtelen katicabogártól, hogy mi Fedornak szólítjuk, mert ez még nem lenne olyan nagyon nagy dolog. Fedor azonban hatpettyű volt, egyedüliként a tömérdek, vele egy környéken született katicabogár között, akik mind-mind hét-hét pettyel büszkélkedhettek. Szegény Fedor számtalan szörnyű percet köszönhetett ezen apró fogyatékának. Hányszor megtörtént, hogy csoportba gyűlve nevettek rajta, fogyinak meg nyominak meg nyamvadtnak meg szerencsétlennek meg csórónak csúfolták, vagy idétlen vicceket eresztettek meg a kárára! A viccek nem voltak igazán szellemteliek, de hát nem is elmeélezőnek szánták őket, szimplán csak bántották vele Fedort.
Talán ebben a pillanatban azt gondolod: na ne, a rőthátú, cuki katicabogarak kizárt, hogy ilyen gonoszok legyenek valakivel csak azért, mert hat pöttye van! Persze, nem kellett volna így tenniük, de hát alig van olyan katicabogár, akinek ne lenne valami apró hibája: kicsit rövidebb a lába az átlagnál vagy narancsabb a páncélja vagy kuglibb a feje. Fedor pedig olyan, de olyan nagyon különbözik az átlag katicától! Ha elég nagy hangon csúfolja Fedort, talán nem veszik észre a többiek azt a narancsárnyalatú páncélt… Tedd a kezed a szívedre: egyszer-kétszer nem láttál már ilyet?
Tehát Fedornak kemény gyerekkor jutott. Szegény hamar rászokott a magányra, legboldogabb akkor volt, ha nem volt katicabogár a látóterében. Gyűjtögette a levéltetveket, napozott a leveleken, meg persze repült a szélben, hiszen a pöttyhiánya csupán esztétikai hiba volt. Így tengette a napjait, amíg egyszer éppen egy gyík mellett csüccsent le napozni. A gyík kiváló rejtőszínnel rendelkezett, Fedor talán egyáltalán nem vette volna észre, ha a gyík nem szólítja meg:
– Szép napunk van.
– Aha – válaszolta Fedor, rejtett aggodalommal pillantva a gyíkra. Mindjárt előjön a pöttyökkel. De a gyík, úgy tűnik, nem vette eszébe a pöttyeit.
– Nem vagy valami bőbeszédű. A többi katica jobban jártatja a száját.
– Aha.
– Mi van, eltömték a levéltetvek a rágó szájszervedet?
– Nem, nem, dehogy – pirult el Fedor. – Csak ritkán beszélgetek.
– Miért?
– Hát tényleg nem látod?
– Ugyan, mit?
– Csak hat pöttyöm van! – kiabálta, mert azt hitte, csak szórakozik vele a gyík, úgy, mint a többiek.
A gyík elkerekedett szemmel bámult rá.
– Mi köze a pöttyeidnek a beszélőkédhez? Ilyet még nem pipáltam! Illetve, még nem pipáltam egyáltalán – tette hozzá, mert szeretett ragaszkodni a tényekhez. – Tényleg a pöttyök számától függ a szószámod? Hát, akkor belőled kiindulva nem merek belegondolni, mennyit beszélhet mondjuk egy négy- vagy kettő pöttyel rendelkező katica… – egy ideig hallgatott, latolgatta az elképzelhető helyzeteket. Fedor eközben összeszedte magát.
– Nem úgy függ tőle, ahogy gondolod. Tudod, én nem számítok normál katicának. A többieknek megvan mind a hét pöttyük, csak nekem nincs. Ezért hát… – kínlódva kutatott a szavak után. – szóval nem tartanak túl nagyra a többiek.
– Csúfolnak, mi? – hunyorított a gyík.
– Hát… igen, csúfolnak.
– Te hagyod?
– Ugyan, mit tehetnék? Mióta az eszemet tudom, én vagyok a fogyi-nyomi!
– Hát húzz egyet a szemük közé! Vagy – mert látta, hogy elfehéredik a gondolattól Fedor a pöttyei alatt, – egyszerűen csak vond meg a válladat! Mondjon mindenki, amit csak akar!
– Nahát! Te aztán bátor vagy! – ámuldozott Fedor ilyen vitéz gondolatok láttán (vagy hallatán?).
– Ugyan, ugyan… – szerénykedett a gyík. Aztán még valami az eszébe jutott: – egyébként arra gondoltál már, hogy te vagy az egyetlen hatpettyű a környéken?
– Naná! Szerinted eszembe juthatott egyéb?
– Jó, de ez azt jelenti, hogy egyedülálló vagy! A többiek mind csak egyszerű hétpöttyűek. Szerintem titokban irigyek rád.
– Tényleg? – nézett mohón Fedor a gyíkra.
– Hát… lehet – bólintott a gyík, bár nem igazán gondolta komolyan.
– Akkor én… én azonnal visszarepülök a nagy bokorra, ott pedig meg fogom vonni a vállamat! Meg kihúzom magam! Én vagyok az egyetlen hatpöttyű! Egyedüli példány! Csúcs!
Már indult volna, amikor eszébe villant:
– Tényleg, téged hogy hívnak?
– Az én nevem… Ja, ebben a történetben nem mondhatom meg. De ha idehajolsz, nagyon halkan, hogy csak te halljad, lebetűzöm.
Fedor odahajolt, majd elköszönt a gyíktól.
– Visszajövök még, csak elmegyek kihúzni a vállamat! Erre szoktál napozni, ugye?
– Aha, gyere csak, azt hiszem, jó barátok leszünk. – A végét már csukott szemmel mondta, élvezte tovább a napfényt.
Fedor boldogan repült a nagy bokor felé. A közelébe érve egy pillanatra elbizonytalanodott, de eszébe juttatta a varázsszavakat: egyedülálló katica vagyok!
Amikor néhány lebzselő katicabogár meglátta, hogy milyen vidáman közeledik, persze nem állhatták meg szó nélkül:
– Na, mi van, mit vigyorogsz? Találtál egy pöttyöt végre?
– Nem találtam. Nem akarok találni. Többé nem.
– Mi van? Agyadra ment a pöttyhiány?
Fedor egészen kipirult, miközben odavágta a kaján tagoknak:
– Én egyedülálló vagyok! Csak nekem van hat pöttyöm! Ti mind átlagkaticák vagytok, de rám emlékezik, aki meglát!
Bennakadt a szusz egy pillanatra a vigyorgó különítményben. Nem ezt szokták meg Fedortól! Megpróbáltak még hozzá vágni néhány gonoszkodó mondatot, de mind lepattant Fedor új, csillogó lelki páncéljáról.
Nem telt bele néhány nap, Fedor már nem hallott több gonosz mondatot a pöttyeire vonatkozóan. A katicák tisztelni kezdték, Fedor megbecsült tag lett a bokron. Jó szívét mutatja, hogy új helyzetét a béke érdekében használta fel, megvédte a gyengéket, a kuglifejűeket meg a narancspáncélúakat a gúnytól. Így lett Fedor, a hatpettyű a béke bajnoka, aki szabadidejében még gyakran meglátogatta kimondhatatlan nevű barátját, a gyíkot, hogy együtt napozzanak a ragyogó levelek között.
Itt a vége, szaladj el vele messzire!