Fázik a sima lelkem, miközben sétálok a pesti utcákon. Nincs különbség fény és árnyék között; nincs más, csak önmagad játékai, kézmozdulatai, a lélek rezdülése. Azt mondják, mindegy, honnan jöttél, az a fontos, hová mész. De mi történik, ha a két hely egy és ugyanaz? A lelkedből mászol ki, a lelkedbe húzódsz vissza. Az egyik épületből ki, a másikba be, csak az ösvények a fontosak… mégis, minden macskakő ugyanolyan nehéz, ugyanolyan alakú. Át kell helyezni önmagadat, a molekulák súlyosak. A lélek huszonegy gramm és ízre, mint a folyó árnyék, tekergő méz a torkon, fojtogat belülről. Folyik a kövek közt a lehelet, a fugák sem felejtenek.
Csak tanulni kell, csak túlélni, a következő lépésig egy élet választ el. Lassan haladok, fújja a szél a színeket, a szívverésem festékes a ráragadt emberek emléktől. Csak át kell gondolni, csak lépni kell. Egyedül vagyok, mikor a szeretetre gondolok. Negatív visszacsatolásban szól hangom, hívja a könnyeket. Kitekintenek szemüregből, elfolyatják a világ csendjét.
Csak elveszni, csak megtalálni. Minden nézésem bennem van, minden kép egy homályos előrelépés a tengernyi csiszolt testek közt. Sétálok a külvilágban, játszom a világ zajait, átkonvertálom ritmusos csenddé. Nincs görbén elém tartott tükör, a kockák közt nincs megélés.
A kopott aszfalt merőlegesen darabolja létem.